Nemcsak az alkotáshoz tartozó, de az egyetlen és teljes életeket is, amelyek már megkezdték feloldódásukat az emlékekben. Az „ős”-kort idézik, amikor a jelenlegi magyar kultúra és alkotói nem szakadtak szét különálló entitásokra. A szinte totálisan elérzéstelenített szakadás vákuumán átszikrázik valami kóboráram (szív)ütéssorozat a Magyar Művészeti Akadémia körül felémelygett sötét örvényből. A szétroncsolódott szálvégeken érzések pattognak át ama „túlsó partról”.

A kezdetben viccnek vett, de most milliárdokkal és roppant palotákkal kistafírozott, s ezért a „köhög a bolha” le(el)néző mosolyt lefagyasztó „alkotmányos” becikkelyezés, az apródfrizurás újmódi magyar Torquemada kijáró mögötti alig megbontott egységben történt felsorakozás, s vele a magyar kultúra „kiszervezésében” való cinkos kollaborálás ellenére is. A kultúra sui generis természetéhez tartozik, hogy az ellentétek harcából, másságok keveredéséből, Ady szavával „vérátömlesztésekből” bontsa ki magát.

Az évszázadok harcaiban kivérzett magyar kultúrának is ez volt a nagy esélye, azonban ez egyúttal végzetének is bizonyult. Ugyanis a megtermékenyítő aktusból eredeztethető „kivirágzása és kiszántatása” is. A modern magyar irodalom és művészet az „asszimiláció korá”-val bontakozott ki olyan gazdagsággal, hogy minden, ami azóta hagyománnyá kanonizálódott, az ma is abból ered. A XIX. század végén elindult kurta, csak 1918-ig tartó virágzás a hivatalosság ellen jött létre – mai terminológiával – ellenkultúraként.

A reformkori fogantatása progresszív lendületéből kiesett, konzervatívvá zárkózó Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság, majd az ez ellen alakult Petőfi Társaság őrző-védő keretein kívül. A modern magyar irodalom és képzőművészet (a Nyolcak), vagy a Lechner Ödön köre által kifejlesztett „stílus” hivatalos vagy félhivatalos szervezeteken kívül, a tehetségek és a közönség párbeszédéből jött létre. E folyamatoknak az asszimilálódók – németek és nagyobb részben zsidók – voltak a hajtómotorjai a kultúraépítés mindhárom elemében: alkotókként, fogyasztókként, s a két szférát egybekötő szervezőkként és mecénásokként.

A magyar kultúrának ez a dinamikája fennmaradt a Horthy-rendszer túlnyomó részében – védekező jelleggel. A Corvin-láncokat és a Baumgarten-díjakat más irodalmi és társadalmi kör kapta. Az előbbi a rendszert reprezentálta, a másik a közönség megvásárolhatatlan vonzódását, s később a halhatatlan kánont. Ez a kettős (érték)rendszer tért vissza most. Azzal a jelentős különbséggel, hogy a szintén a Horthy-rendszer lényegéhez tartozó intézményes antiszemitizmus sok más tényező tragikus egybeesése folytán kiirtotta a magyar kultúrát fenntartó polgári közönséget – és ezzel a magyar kultúrát kiszolgáltatta a mindenkori hatalomnak.

Ugyanis a holokausztig a magyar kultúra megélt a hatalom támogatása nélkül, majd 1944/45 után visszasüllyedt a felvilágosodott uralkodó kegyétől, érdeklődésétől, jóindulatától függő helyzetbe. Igazuk van azoknak, akik Fekete György kirajzolódó pozícióját Aczél Györgyével hasonlítják össze. És Fekete Györgynek is, aki ezt sértőnek tartja. E párhuzam Aczél György összetett figurája emlékére nézve sértő, hiszen vele előfordult, hogy élete kockáztatásával értékes művész életét mentette meg. (Vas Istvánét, s ha hagyta volna, talán Radnóti Miklósét is.)

Támogató ízlése értékállónak bizonyult: reszketett azért, hogy az együtt szilveszterező Illyés Gyulához és Németh Lászlóhoz egy Buék!-kal telefonon bejelentkezhessen, Jancsó Miklóst, Juhász Ferencet támogatta, de még bizony Csurka Istvánt is támogatóan tűrte. A történelmi szereplők teljesítményét aszerint kell megítélni, hogy mit valósítottak meg egy adott kor keretében.

Fekete György a maga áporodott ízlését – ami magánügy – elvileg nem egy expressis verbis diktatúra keretei között oktrojálja a magyar kultúra egészére. „De élnek dolgozók itt, költők is bűntelen” – ez a sor dobol bennem, vagy inkább a dallama. A költészet sámáni ereje kiváltotta asszociáció erejével. Ezt nem az apródfrizura és papos körgallér külsőségének sámánsága idézi elő, de az istenadta tehetség és azt tudatosan kamatoztató élet. Az képes áldott pillanataiban olyasvalamit az ember mélyéből a felszínre hozni, ami a szavak fogalmi jelentésénél gazdagabb tartalmat érzékít meg. Ugyanis a „fecsegő felszín”-en a költők egy része igenis nem „bűntelen”! (Ahogy Radnóti korában is sokuk nem volt az.)

„Vétkesen cinkosak” a magyar kultúra végzetes szakadékmélyítésében. Szolidaritásuk hiánya maguk alól is ledózerolja a kultúra humuszát – amely évdíj reményében legitimálja az összmagyar kultúra és demokráciája leépítését. S mégis! Mégis egy emelkedettebb és ezért megengedőbb nézetből: „bűntelenek”. A személyiségükben, cselekedeteikben alakoskodó folyamatok eredendően nem az ő bűnük. Nem az ő bűnük a magyar író és művész kiszolgáltatottsága a mindenkori hatalomnak – amivel szemben még csak a közönség kegyéhez sem fordulhatnak. Nem az ő bűnük az I. (Szent) István óta végzetes-véresen megosztott magyar sors, amiben Vazul népének kell szeretnie és gyakorolnia a kereszténységet, ami ezért megtelt az idegentől való szorongással. S nem az ő felelősségük, hanem csak végzetes örökségük a kései Európába érkezéstől datálódó Kelet és Nyugat között őrlődő „Kompország” állapot. 1989/90-ig a magyar népnek soha nem nyílt módja demokratikusan a hatalomba emelni a képviselőit, akiknek a történelmi lehetősége és küldetése lett volna a nemzet egymás ellen elfecsérlődő energiáit összefogni. (Ez az igény oly reménykeltően fogalmazódott meg az Orbán Viktor, Kövér László és Gyurgyák János szerkesztette Századvég folyóirat hasábjain a rendszerváltó években.)

Ehelyett bűnös módon a hatalom megszerzése, majd kvázidemokratikus bebetonozása érdekében használták fel mindkét oldalon a hosszú és mély repedés átkát. S ennek inkább szimptómája, mintsem oka, a lejtmenet döbbenetes (vég?)állomása, nevezetesen, hogy a kulturális kormányzat „kiszervezi” – akár a postázást, takarítást – a kultúra irányítását, s tőle megszabadulandó, „aki kapja, marja” koncként bedobja a sötét örvénybe. Mindez nem köthető egyes kormányok hatalmához, hanem a magyar kultúra folyamatos erodálódásához – hiszen éppen a ma uralmon lévő párt korábbi kormányzása adta az elmúlt negyedszázad legszimpatikusabb és legproduktívabb kulturális miniszterét, Rockenbauer Zoltánt.

A mai hatalom bírálata nem feledtetheti a kínzóan fájdalmas kérdést, hogy vajon létezhet-e olyan erő, érdekfelismerés, amely, akár csak teoretikusan is betemethetné ama ezer éve mélyülő átokárkot? Feldolgozható-e, kultúrává nemesíthető-e a magyar történelem indulásának mozzanatában a végzetes elrepedést beindító I. (Szent) István-i mészárlás, amikor idegenek segítségével, a megmaradás érdekfelismerése következményeként elpusztították a magyarság felét, s a holokausztét, amikor a magyarok – szintén idegen segítséggel és szintén „kisebbségi” komplexuson alapuló érdekfelismerést beteljesítendő – elpusztították, majd ugyanazzal a svunggal kitelepítették a magyarság tekintélyes, idegenként stigmatizált hányadát?

S ami személyre szabottan fájdalmasan sajog fel a sötét örvényből: a mögöttünk hagyott hosszú és viszonylag békés gulyásdiktatúra (1956–1989/90) korszaka milyen hatást gyakorolt ezekre a folyamatokra? Ezt nemcsak azért lényeges felvetni, mert ezt a korszakot lózungélből elveti a mai közdiskurzus, hanem azért is, mert minden kulturális tényező (a politikai nagy része is) ebben a rendszerben szocializálódott és alkotta meg ún. „akadémiai” legitimációját.

Talán azért lehetett együttes mű ez a világ – az élet –, mert diktatúra alatt s többé-kevésbé diktatúra ellen született. Diktatúra ellen, ami összehoz, ha – mint ahogy most kénytelen felismerhetővé vált – nem is homogenizált eggyé. Egy olyan diktatúra ellen, amely idegen nyelvű és kultúrájú országból diktált. Horthyé nem volt ilyen, s különösen nem volt egy idegen ország diktatúrájának alvállalkozása. (Az eminens, de szűk látókörű igazodás más kategória.) Százszázalékos hazai, ha úgy tetszik: nemzeti termék volt. Ez a lényegi felállás különbözteti meg a Kádárétól, azért összehasonlítgatásuk egyre sekélyebb vizekre, majd zátonyokra sodor.

Noha a „melyik rendszer volt elviselhetőbb”, netán „modernebb” alapon összemosott lényegi különbség határozza meg e két rendszerhez – az emlékükhöz, a jelentőségükhöz – való mai viszonyt. Lehet egy diktatúra elviselhetőbb – egyeseknek vagy csoportoknak, rétegeknek –, mint amit diktatúra nélkül, maga a nemzet termel ki magából, a saját társadalmi viszonyaiból és szellemi erőiből. A kívülről ránk erőltetett diktatúrában azért van felelősségünk, hogy mennyire tágítjuk ki a diktatúra kereteit, a szabadságban pedig azért, hogy mit teremtünk ebben a kis nemzetek számára oly lélegzetelállító lélegzethez jutásban?

Ha az önkényuralmat, külső hatalmat jobb (egészségesebb, mi több: emberibb) gyűlölni, mint egymást, akkor a nemzedéki (történelmileg meghatározott) élményünk, minden illúzió volta ellenére, a Kádár-rendszerben: „élt együtt a család”. (Kex). Ez az érzelmi hozzáállás határozza meg a két rendszer nosztalgiaversenyét. Mára azonban nem élünk (alkotunk) együtt, s különösen nem ugyanabban a magyar világban. Ez az MMA-jelenség igazi üzenete és tétje.

S ha a politikai kultúráról is beszélhetünk, hiszen van korreláció a két jelenségvilág között: egy magánszervezet közhatalmi jogosítványokkal történő felruházása olyan újszerű, hogy nyomban visszavet a koraközépkorba. Hiszen ezzel az aktussal hivatalosan (alkotmányosan) is elválasztották és rendi kasztokba különítették az ország(kultúra)lakosokat. Sőt: „nemzeti” alapon – még ha a saját emlékekké foszló és süllyedésében a fenékre ért Atlantisz-életünk tapasztalatainak oly ellentmondóan is.

A nevezetes mondást variálva – „Haza nem lehet ellenzékben” –, magyar író nem lehet szamizdatban! A külön oldalakra szétszóródásunk története magyarázatot adhat a folyamat végére – a rendi kasztosodásra. Egy bölcs megfigyelés szerint a rendszerváltás forgatagában az döntötte el, hogy ki melyik oldalra került: „hogy hol volt hely”. Ez a „helyek”-re szétfejlődés tele volt fájdalmakkal, feldolgozhatatlan traumákkal, végzetes törésekkel, amelyek magyarázzák, de nem legitimálják a kasztrendszer elfogadásának bűnét. Ugyanis egy művész megítélésénél nemcsak azt a produktumot lehet és kell számba venni, ami létrejön, hanem azt is, ami egy értékekre, s nem politikumra koncentráló irodalmi élet révén létrejöhetett volna.

Ugyanis az alkotó esendő ember is, így műve nem vonatkoztatható el a viszonyoktól, hogy milyen „kulturális térre” támaszkodva, vagy azok hiányában hozza létre életművét. A be nem teljesülés kollektív felelősség! Ez nemcsak egy-egy művész, de az egész ország kultúrájában lehetetlenült el – ma úgy látszik: visszafordíthatatlanul. (Ezt igazolják vissza a szintén kultúrafüggő gazdasági mutatók – ahol a térség első helyen forduló favoritjaiból sereghajtókká csúsztunk le.)

Az elszegényítő kasztrendszer jóvátehetetlenül fölállt. Nem tudom, hogy „haza nem lehet-e ellenzékben”? (Kossuth, Bartók, Márai bárhol, bármilyen pozícióban nem testesítették volna meg a magyar hazát?) Azt azonban igen, hogy a magyar kultúra időtálló állománya ellenzékben fogant. Nincs teljes összehasonlító képem a világ kultúrájáról, de úgy tűnik, a magyar kultúrának ez a lényegi sajátossága, különösen a modern korszakáé. Elismerem, ellenzéki pozíciója, s különösen ennek aránya, nem szolgál egészségére.

A sötét örvény elfullasztja a hangot, a tiltakozást, a beszédet. Szomory Dezsővel szólva: „a múltból nem lehet semmit visszavenni, s akárhogy élném újra, a jelenből való izzó elszármazással hajdani időimet, csak olyan szertefoszlott ködöket találok, amelyek nem fednek semmit többé. Minden elmúlik, elapad, véget ér. S az elmosódó visszaemlékezésben csak azt a bánatát találja az ember, amit a dolgok mulandósága okoz”.