Mifelénk stadionok és jégcsarnokok zengik majd a hatalmon lévők dicséretét, a német politikusok repülőteret, föld alatti pályaudvart, futurisztikus, vízen lebegő koncerttermet vizionáltak. Naná, hogy közpénzből. A sajtó háborog, mert a költségek jócskán elszálltak, az átadás meg egyre késik. A berlin-brandenburgi nemzetközi reptér lassan a háromszorosába kerül a tervezettnek, miközben az első gép minimum hároméves késéssel landolhat majd.

Egy csődben levő főváros számára mindez nemcsak kínos, hanem szó szerint torokszorító. De van rosszabb: a hamburgi Elbphilharmonie, a kikötői dokkra tervezett koncertcsarnok az előirányzott összeg nyolcszorosánál tart, az átadás időpontja hét évet késik. A stuttgarti főpályaudvar ellen a fél város demonstrált, mégse sikerült megfúrniuk a grandiózus terveket: a számla 2,5 milliárd euróról hatmilliárdra hízott, az ünnepélyes avatás 2021-re tolódott.

Felelős arrafelé sincs. A politikusok is csak tessék-lássék módon háborodnak fel, hiszen mindenki benne van a bizniszben, amit az egyik párt elkezd, azt a másik folytatja. Mert szinte korlátlanul rendelkezésre áll a pénz. Egy a Spiegel által idézett tanulmány szerint az állami (presztízs)beruházások többsége „elszáll” anyagilag. A világ 260 nagyberuházását vizsgáló Bent Flyvbjerg, az Oxfordi Egyetem várostervezési professzora arra a következtetésre jut, hogy a politikusok szándékosan alultervezik a költségeket, mert úgy gondolják, így könnyebb eladni a tervet a választóknak.

Lesz új reptér, pályaudvar, színház, miegyéb, és nem is kerül sokba. Pedig dehogynem. A szűkre tervezett büdzsékbe semmilyen malőrt nem kalkulálnak bele, pedig aki már vesződött valaha lakásfelújítással, tudja, hogy malőr mindig van. Nem szívesen alkalmaznak generálkivitelezőt sem, mert az bár vállalná a kockázatot, de sokat kér. Majd felügyeljük mi a projektet, üzenték a reptérépítő berlini városvezetők. Azt, hogy értenek-e hozzá, senki sem firtatta. Korrupcióról, kenőpénzekről, sikkasztásról egyelőre senki sem beszél, pusztán dilettantizmusról.

A gazdasági válság miatt világszerte megrendült a bizalom a magángazdaság (főként a bankok) önszabályozásában. De az állami beruházások jobban működnek? Még Németország példája is azt mutatja: nem feltétlenül. Az állami szektorban még kevésbé lehet valódi felelősöket találni, ráadásul mindig rendelkezésre áll az állami/tartományi büdzsé, végső esetben a banki hitelek, amiből pótolni lehet a hiányt.

Hiszen mindig csak épp egy picivel kell többet rászánni, igaz, újra és újra, mert semmi sem rosszabb, mint egy félkész, sorsára hagyott építmény. De a történet nemcsak a pénzről szól, hanem a politikai kultúráról, arról, hogy a politikusok rutinszerűen és szándékosan vezetik félre a választókat. Akik hagyják magukat. Aztán fizetnek.