Eszébe jutna-e valakinek, hogy egy labdarúgó-bajnokságot januárban szervezzen át totálisan, duzzasszon 16-ról 24 csapatosra, változtassa meg minden szabályát? Aki ilyet javasolna, arról azonnal lehetne tudni, hogy egyáltalában nem ért a futballhoz, talán még labdát sem látott, maximum pöttyöset. Ezt a példát csak azért hoztuk fel, hogy mindenki értse, akire tartozhat, mennyire elbaltázott már a kezdetektől az iskolaállamosítás.

A kormány a társadalom egyik alapjához, az iskolarendszerhez nyúlt hozzá. Nem az a baj, hogy bátran, hanem az, hogy rosszul és erőszakosan. Holott a bátorságának megfontoltsággal kellett volna párosulnia, ami például alkalmat adott volna arra, hogy átgondolt, kiérlelt, alaposan kidolgozott és előkészített átalakítás nyomán mindenki számára világos és működő iskolarendszer álljon elő. Itt ugyanis egy olyan területet szab újra, amely jóformán minden magyar család mindennapjairól szól. És ezért a világ legjobb oktatási reformját sem lett volna szabad így bevezetni. Ez ugyanis méltatlan mindazokhoz, akiket érint. Azaz mindannyiunkhoz.

Most az igazgatótól a karbantartóig, a szülőtől a diákig mindenki csak pillázik, igyekszik megérteni, mi történik körülötte, és megpróbál alkalmazkodni hozzá. De valójában nem ez a legnagyobb baj, sőt: most ez szinte eltakarja a valódit. Ennek az átalakításnak ugyanis az igazi mércéje nem a zökkenőmentesség.

Ha valóban olyan zökkenőmentesen menne végbe, ahogyan azt az oktatási kormányzat állítja, akkor sem lehetne siker. Abból ugyanis, ami most a szemünk előtt zajlik, a legjobb esetben egy zökkenőmentes kudarc lehetne. A sikerhez ugyanis az kellene, hogy mindaz, ami most az iskolákban történik, az ország hasznára váljon. Ez itt az igazi zökkenő.