A betegség hosszú évekig lappang, pontosabban egészen addig, amíg a beteg fontos hivatalokat visel. A hivatalról való leköszönés után azonban a kór a drogellenes háború értelmére vonatkozó kétségek és marcangoló önvád formájában manifesztálódik. A tünetek magukban foglalják az észérvek és a tudományos hivatkozások iránti megnövekedett fogékonyságot, a demagógiafóbiát és a krónikus bűntudatot: a beteg felismeri, hogy büntetőjogi eszközökkel a drogok nem szoríthatók vissza. Sajnos ez a felismerés egyben nem jár együtt a tökéletes megoldás megtalálásával, csupán arra vonatkozik, hogy a moralizáló büntetőjogi szigor helyét egy pragmatikus közegészségügyi megközelítésnek kellene átvennie. Az epidemiológusok szerint a járvány Latin-Amerikából indult ki, de mára elérte Európát és Észak-Amerikát is, és csak idő kérdése, hogy mikor válik globálissá.

A szindróma eddig regisztrált áldozatai közé tartozik Bill Clinton volt amerikai elnök, César Gaviria, Kolumbia volt elnöke, Ernesto Zedillo, Mexikó korábbi elnöke, George Schultz, az USA volt külügyminisztere – csak hogy néhányat említsünk a legismertebb galambbá vált egykori héjákból. A páciensek tavaly saját érdekvédelmi szervezetet is létrehoztak Globális Drogpolitikai Bizottság néven, ennek célja, hogy véget vessen a globális drogellenes háborúnak.

De honnan ered ez a háború, és hogyan vált globálissá?

A drogellenes háborút Richard Nixon amerikai elnök hirdette meg 1968-ban, eredetileg ügyes kampányfogásnak szánta, de olyannyira jól sikerült, hogy nemcsak a Fehér Házba juttatta be Nixont, de évtizedekre rányomta a bélyegét az egész világ drogokkal kapcsolatos politikájára. Az ENSZ drogkontroll rendszere ugyanis gyakorlatilag nem más, mint az amerikai narkódiplomácia diadala és az amerikai drogpolitika extrapolációja: ma a világ szinte minden országa az amerikai prohibicionista modell szerint szabályozza a drogokat, és tiltja azok nem tudományos vagy gyógyászati célú felhasználását, ahogy az meg vagyon írva az ENSZ 1961-es konvenciójának szent szövegében.

Mivel a drogok pusztán kémiai anyagok, és mint ilyenek, nem éreznek, és még börtönbe sem lehet őket zárni, ezért értelemszerűen a drogellenes háború emberek ellen folytatott háború – mégpedig azok ellen, akik a drogokat előállítják, adják-veszik és fogyasztják. És mivel a rendőrnek jóval egyszerűbb összefogdosni a fogyasztókat az utcán, mint a nagyhalakat, akiknek fegyverük is lehet, ráadásul gyakran veszélyesen összefonódtak a gazdasági-politikai elittel, hát drogfüggőkkel, pusherekkel és drogfutárokkal töltötték meg a börtönöket. Ennek következtében az Egyesült Államokban a börtönnépesség aránya a világon a legnagyobbra duzzadt, több mint kétmillió ember ül a rácsok mögött, jelentős részük kábítószeres bűncselekmények miatt. A börtönök építése és fenntartása külön iparággá nőtte ki magát, a börtönipar pedig az egyik legbefolyásosabb lobbierővé vált, ami egyes államokban képes elérni, hogy több pénzt költsenek büntetés-végrehajtásra, mint közoktatásra.

Tavaly regisztrálták az első PDPES-megbetegedést a kelet-európai politikuspopulációban: Aleksander Kwasniewski, Lengyelország volt elnöke a New York Timesban közölt publicisztikájában coming outolt. A betegség súlyosságára jellemző, hogy Kwasniewski az egészséges politikai döntéshozóknál extrém ritkán előforduló kifejezést használt, mégpedig azt, hogy tévedtem. Tévedett akkor, amikor 2000-ben abban a hitben írta alá a lengyel drogjogi szabályozás szigorítására vonatkozó törvényt, hogy „a börtönbüntetés lehetősége elrettenti majd az embereket attól, hogy illegális drogokat fogyasszanak, így a kereslet csökkenni fog”. Kwasniewski évekkel később látta be, hogy a szigorítás hiba volt, a kereslet nem csökkent, „a törvény mindenesetre arra jó volt, hogy a csekély mennyiségű marihuánával rajtakapott fiatalokat egyre nagyobb számban csukta le a rendőrség. A törvény végrehajtása során előállítottak több mint fele 24 évnél fiatalabb volt. A drogfogyasztók kriminalizációja a birtoklással kapcsolatos büntetőeljárások számának drámai emelkedéséhez vezetett: 2000 és 2008 között 2815-ről 30.548-ra”. Ráadásul „a jogszabály végrehajtása 20 millió euróba került évente, anélkül, hogy pozitív hatásai mérhetőek lettek volna”. Kwasniewski csatlakozott a Globális Drogpolitikai Bizottsághoz, és saját országában támogatta azt a tavalyi reformot, ami lehetővé tette a büntetőeljárás megszüntetését a drogfogyasztókkal szemben.

A járvány Magyarországon ez idáig még nem ütötte fel a fejét, itt még szilárdan tartja magát az egészséges politikusi attitűd, hogy a tévedések beismerése egyenlő a politikai karrier végével, a büntető törvénykönyv szigorítása pedig egy olyan jolly joker, amit bármikor bevethetünk, ha gőzünk sincs arról, miként kezeljünk egy roppantul komplex szociális és egészségügyi problémahalmazt. Miközben a jobboldali lengyel kormány enyhített a büntetőjogi szigoron, és miközben az Egyesült Államokban haláltusáját vívja a drogellenes háború, nálunk nyáron tovább szigorodnak a büntetések, és a fogyasztók számára eddig nyitva álló kiskaput, az elterelést is jóval szűkebbre zárja a nemzeti együttműködés kormánya.

Kedves magyarországi politikusok, bírák, rendőrök, ha érzitek magatokon a PDPES tüneteit, ha kétség vagy önvád marcangol titeket a tömegesen kriminalizált fiatalok miatt, akkor ne habozzatok a nyilvánosság elé állni: ne felejtsétek, ti magatok is a gyógymód részei lehettek!

*A szerző a Társaság a Szabadságjogokért tagja.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.