A kormány úgy járt a teljes magyar egészségügyet hazavágó nyugdíjszabályával, mint a viccbeli szovjet katona, aki előbb lő, aztán gondolkodik. A fejlődés azonban még ebben az esetben is nyilvánvaló, hiszen eddig előbb lőtt – aztán újra lőtt, csak már aknavetővel. Nem erőssége bárminek a belátása. Különösen a hibáinak. Az ugyanis arrafelé a gyengeség jele. Aki pedig gyenge, az vereséget szenved.

De az is, aki összedönti az egyébként is rogyadozó betegellátást. És ezt legalább mint a belátta volna. Már csak az a kérdés, hogy mi szükség volt eljutni idáig. Tudjuk, hogy a miniszterelnökünknek a harc a lételeme, legszívesebben a napraforgómagot is legyőzné a szotyizás helyett, de akkora béke azért nincs, hogy egy nyilvánvalóan vesztes ütközetet is ki kelljen provokálni.

Márpedig annak belátásához, hogy a magyar egészségügy a „továbbszolgáló” orvosok kiszorításával napok alatt összeomolhat, nem kell hatástanulmány.

Egy ilyen intézkedés hatásának gyors modellezése még abba az egy napba is belefér, amennyit mostanában a törvények elfogadására hagynak a parlamentben. De akkor miért mentek neki az egészségügy veteránjainak, akikre szükségük van? Vagy már nem maradt a miniszterelnök környezetében olyan ember, aki ilyenkor szól, hogy ebből baj lesz? Mindenesetre most már lett, ahogy lett, ezért aztán ne lepődjön meg senki, ha Orbán Viktor találkozik a nyugdíjasan is dolgozó orvosokkal valamelyik (rom) kórház belosztályán, majd az elhangzottak hatására onnan kilépve a nekiszögezett kérdésre kijelenti: Nyugdíj mellett praktizálni? Miért ne lehetne? Kifejezetten ösztönözzük!