Ráér az ellenzék megállapodni, mert nem lesz regisztráció, vagy nagyon is sürgető a megegyezés, mert nyakukon az előrehozott választás? Maradjunk abban, hogy van idő, mert sem regisztráció, sem előrehozott választás nem lesz, bármennyire is kalkulálnak az utóbbival sokan. Mindezt azért érdemes kimondani, mert a Fideszt leváltani akarók mostanság egyszerre keresnek fogást és rokonszenves vonásokat a másikon – miközben önmagukkal sincsenek egészen tisztában.

Minden asztalhoz ülő és attól távol maradó társaságban találni egyfajta pályafutást, némi cikket és cakkot, teljesítményt és baklövést, s igen, vannak, akik furcsán mutatnak a megújulás fáklyavivőjeként, másoknak viszont jobban áll ez a szerep. Valószínűleg a kompániának túl kell esnie néhány beolvasóesten ahhoz, hogy lezárja a „válogatót”, és valamiképp a múltat, ami persze senki kezébe nem fog radírt adni, s nem is lesz okvetlenül objektív, minden szempontot mérlegre tévő. De legalább könnyebb lesz utána kinyitni a jelent, hogy a jövőről ne is beszéljünk. Kérdés, hogy ez a folyamat mennyire lesz keservesen kialkudott, de elégedettségre okot adó belső kompromisszum, s abból kívülről a keserv vagy az egyezség látszik-e.

A kormányváltást akarók tesztjei most kezdődnek igazán. Az LMP katalizátora lehetett volna a kezelhetetlen sebek kiiktatásának és a gyógyíthatók lassú eltüntetésének – nélkülük viszont túl sok az asztalnál ülő ismerős. A szocialisták elemi érdeke, hogy váltópárti erőt mutassanak. Ettől ők még összefogáspártiak, ki meri állítani, hogy nem?

Az Együtt 2014 szélesebb választói bázist szeretne magához vonzani, s ebbe néhány potenciális szövetséges arca, múltja nagyon belezavar. A negyedik köztársaságot a harmadik köztársaság törzsgárdájával nehéz összehozni – ahogy nemrég az LMP ódzkodott a hirtelen szövetségkötéstől, most az Együtt 2014 korifeusai állítják, nincs még itt az ideje koalíciós szakpolitikai tárgyalásoknak: egy új politika alapkövét kell lerakni. Ahhoz szélesebb konszenzus szükségeltetik, mint a tárgyalótermi. Megint csak a „legyen más a politika” igénye a hajtóerő, amire Bajnaiék szerint az a garancia, ha a tárgyaló feleken túli világ is hallatja a hangját: milyen Magyarországot akar, mert nem elég azzal győzni, hogy milyet nem.

Csakhogy a célig megint csak arra fog terelődni a köz figyelme, hogy ki és hogyan ragadja magához a kezdeményezést, a csatlakozó civil szervezetek képesek-e kordában tartani bizonyos hegemóniára törekvő párt- és/vagy személyi ambíciókat. A civódást csak az írhatja felül, ha világosan elszámolnak azzal, hogy ki miben enged, és mihez ragaszkodik – nem a győzelmek vagy a vereségek, hanem a tartalom és a közös siker szándéka mentén. Ennek a sok-sok szállal és kioldásra váró csomóval küszködő, nehezen formálódó csapatnak mozgósítania kéne a több irányból érkező bizalmatlanokat, csalódottakat, elégedetleneket. Hihető-e egy újabb fogadkozás?

Ezt a hitet rettentően nehéz megszerezni azzal, ha állandóan azt lesik, ki ér előbb a forgóajtóhoz. Mert idő ugyan van, de: idő van.