És nemcsak az akkori elnököt radírozták ki – Cselényi Lászlót –, akit meg sem hívtak, hanem számos kitűnő szakembert, akár olyat is, aki tizenkét éven át volt főszerkesztő. A célirányos felejtés uralta a dicsőségtábla összeállítását – vissza egészen az alapításig. Az alapítók is hiányosan voltak jelen. Mások mellett például az épp akkor Magyar Örökség-díjjal kitüntetett Zelnik Józsefen vagy a más érdemű Kőhalmi Ferencen kívül hiányzott a működés szervezését vállaló gazdasági főember – Szekeres László –, aki kezdte ezt a tizennyolc éves történetet, és akivel befejeztették 2010-ben. Az alapító képernyősök közül többen otthon nézhették sírva magukat az emlékező összeállítások sokaságában, mert vagy már 2010–11-ben, vagy csak a pápai áldásra buzgón hivatkozó ünnepség előtti hetekben-hónapokban rúgták ki őket abból az új szervezetből (MTVA), amelynek semmi köze nincs az eredeti Duna Televízióhoz. Normális világban ez némi forgómozgást válthatott volna ki a koporsóban.

Hozzájött még az az értelmetlenség, amiről ennek a szervezetnek (MTVA) a betagozott részeként egzisztáló MTI így számolt be: „Csoóri Sándor író, költő kapta szombaton a Duna Televízió fennállásának 20. évfordulója alkalmából idén alapított Duna-díjat”. Ezzel szemben a Duna-díjat Sebestyén Márta már 2008 októberében megkapta, több más kitüntetettel együtt. „A Duna-díjat, amellyel a nemzetközi és honi kapcsolatok megerősítésében kiemelkedő szerepet játszó neves személyeket jutalmazzák, többek között olyanok vehették át, mint Joanna Stempinska, a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete, Selmeczi György zeneszerző vagy Ablonczyné Szabó Magda, a párizsi Magyar Intézet volt igazgatóhelyettese” – közölte 2008. október 15-én a romániai Erdon.ro. Meggyőződésem szerint Csoóri Sándor minden kitüntetést megérdemel a Duna Televízió megalapításában vállalt szerepéért, de éppen ezért egy kis jó ízléssel most olyan díjat kellett volna átadni a fő kezdeményezőnek, amely nem ahhoz kötődik, akit meg sem hívtak erre az ünnepségre.

„Történelmet hazudni nem lehet” – mondta egykor a Duna Televízióban Sütő András. Mostanra ez a szigor már igényként sem létezik. Hiszen nem kell méltón emlékezni Antall József miniszterelnöki alapító szerepére, vagy arra, hogy a székházat, amelyből 2010 után száműzték a Dunát, az állam Boros Péter révén adta át örök tulajdonba. Azt sem kell nyilvánosan megmondani, hogy a kísértetházzá tett épületben most ki tart fenn médiavállalkozást magánhaszonra. Nem kell emlékezni rá, hogy az ádáz Duna-gyűlölőkkel szemben Horn Gyula védte meg az intézményt. Említeni sem kell a ’96-os médiatörvényt, amely olyan kuratóriumot rendelt a Duna Televízió felügyeletére, amelynek tagjai döntő többségükben pártállásuktól függetlenül szálltak szembe a meg-megújuló felszámolási kísérletekkel. A Fidesz 1992-ben tiltakozott a Duna Televízió alapítása ellen, s 2010-ben a kétharmados parlamenti többség birtokában bedarálta egy kétes „közszolgálati” zúzalékba. Útban volt a védelmező kuratórium is. Így tehát most mindössze négy évet ünnepeltek, ugyanis ez az emlékezetből kiradírozott kuratórium 1996-tól 2010-ig a Duna bástyája volt. Ha kiradírozzák, marad ünneplésre a ’92 és ’96 közötti idő.

2011. február 25-én A közszolgálat tragédiája címmel azt írtam az Élet és Irodalomban: „Ha az átszervezési folyamatot nem lehet megállítani, ha végbemegy a kilakoltatás, az áttelepítés, akkor mindennek vége van. Nem átmenetileg, hanem örökre. Ennek az országnak belátható időn belül nem lesznek milliárdjai arra, hogy újraalapítsa (…). S ha lenne is pénz, elporladnak a szellemi kötelek, amelyekbe bele lehetne kapaszkodni”. Minden bekövetkezett. Gondoltam rá, hogy a nézők egy része, a Duna esetében különösen a legkönnyebben megtéveszthető diaszpóramagyarok sokáig nem veszik észre, hogy Patyomkin-médiumokkal traktálják őket, de a tragédia megünnepeltetésére nem számítottam. Ez sok. Sőt sokk!

A Duna Televízió alapítása a Trianonra adott legbékésebb és legérvényesebb válasz volt. S egyben talán a rendszerváltoztatás óta eltelt két évtized legnagyobb kulturális teljesítménye. Magyarországon nem lehetett vele politikát befolyásolni, nem lehetett választást nyerni. Nem erre született. Alapításának napja nem „közmédiánk és nemzetünk hatalmi kisajátításának az útján volt mérföldkő”. Nincs igaza Révész Sándornak, amikor most is 1992-es indulatait idézi (A Duna – a mintakép, Népszabadság, 2012. december 29.) Ha a bekövetkezett tragédia láttán sem csendesülnek az indulatok, ki-ki könnyen egy olyan hazugságszigeten találhatja magát, ahová nemsokára mentőhajójáratok sem indulnak.

Nem lehet egyszerre dicsőíteni a Duna TV kormányzati kisajátítása ellen garanciát biztosító kuratóriumot és a Duna TV-t a jogállami garanciák tökéletes mellőzésével kisajátító Antall-kormányt. A Duna TV-t ugyanolyan gyalázatos módon sajátították ki a kuratórium (a médiatörvény) megszületése előtt is, mint 2010 után (és az első Orbán-kormány idején, a törvénytelen csonka kuratórium működése idején). - Révész Sándor

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.