„...hadd szenvedjen. Fejszét neki!... Még mindig él? /.../ Uram isten, micsoda vadállat a nép... /.../ mondták most ugyanazok az emberek.” Így állatozták le a lincselők hevítői a lincselőket, mikor kiderült, hogy nem az „igazi bűnöst” lincselték meg. A hevítők hevítője Rasztopcsin gróf volt, akire Moszkvát rábízták, s aki a válságos napokban Moszkva irányítására tökéletesen alkalmatlannak bizonyult, viszont nagyon megtetszett neki „a nemzeti érzés irányítójának szép szerepe”. 

Ennek a szerepnek felhívásai és röpiratai útján igyekezett megfelelni, s „azokat olyan alpári nyelven írta, amelyet a maga körében lenéz a nép”, de a gróf a néphez méltónak vélt. „Itt a csőcselék, a nép söpredéke, az alja nép... Bűnbak kell neki” – konstatálta a gróf magában franciául, a néphez viszont oroszul fordult, midőn eléjük állította a bűnbakot: „Bánjatok el vele magatok! Kiadom nektek! /.../ Üsd-vágd! Én parancsolom!” A gróf hintójában távozván a vértől iszamos helyszínről elégedett volt önmagával. „Le bien publique” – a közjót szolgálta, midőn a tömeget lecsillapította egy bűnbak kiszolgáltatásával. Az olvasó nyilván rájött már: a Háború és béke harmadik kötetében járunk.

Ki állatnak nézi a népet, állattá minősített áldozattal kedveskedik néki. Kiszolgálja haragját bárkivel, kivel állatként bánhat. Rasztopcsin gróf söpredéke és méltó utódjának panelprolija – ugyanaz az állatnak nézett ember. A méltó utód szövegének nem a stílusa, hanem a funkciója az érdekes. Az adott bűnügy megtorlása előtt semmiféle jogi akadály nincs. A tettesek megvannak, a kiszabható büntetés meglehetős. A tét más.

A méltó utód két dolgot tett. Egyrészt kizárta a tetteseket az emberek köréből, másrészt ezt a kizárást kollektívvé tette. Kiterjesztette egy származási csoport egy részére. Nyilván nem tette volna, ha elsősorban a bűn megelőzése lenne fontos a számára. Hiszen akkor semmi értelme nem lenne származás szerint leszűkíteni a kört. Leállatozott már ez a pesti Rasztopcsin sokakat a névtelen kommentelőktől a legmagyarabb „szadista”, „vérengző” rendőrhadakig, de azt nem írta, hogy a magyarság egy része állat.

Állatnak nincsenek emberi jogai, állatra nem érvényes az ártatlanság vélelme. Állat bűnét nem kell bizonyítani, és a büntetéssel szemben sincs semmiféle arányossági követelmény. Ha egy származási csoport benyomásaink és félelmeink által meghatározott része állatokból áll, akkor az a helyes, ha valamennyiükkel azt tehetjük, amit akarunk, és ebben semmiféle jog és jogvédő nem korlátoz minket. Akkor mindenféle társadalompolitikával, oktatáspolitikával, civilizációs aprómunkával, önvédelmi érettséggel és egyéb liberális hókuszpókusszal szemben ez lesz biztonságunk garanciája. Ha teljes következetességgel követjük ezen elvet, teljes biztonságban leszünk, miközben csőcselékünk is kielégül, és szeretni fog minket.

Ennek a teljes következetességnek voltak már szószólói Magyarországon. A legelszántabb szószóló a közhiedelemmel ellentétben nem Szálasi Ferenc volt, hanem Imrédy Béla. Aki a legharciasabban követelte 1944 derekán, hogy ne állítsák le az ország féregtelenítését a vidék kiciánozása után, hanem folytassák a legkeményebben, a legkövetkezetesebben, a zérónál is zéróbb toleranciával az utolsó féregig.

Ha utánanéz a kedves olvasó, mely méltó utód dicsőítette példás hazafiként, ki állította példáképül elénk ezt az Imrédyt 2011. november 23-án a Magyar Hírlapban, nem fog meglepődni.