Ha nem az életem volna a tét, alighanem remekül szórakoznék a kormány kommunikációs stratégiáján. Forgass fel valamit fenekestül, tedd működésképtelenné, a rövid távú érdekek oltárán áldozd föl a hosszú távúakat, aztán mondd sugárzó arccal, hogy lám, ezt is megoldottuk. Alapjáraton Selmeczi Gabriellától szoktuk kapni az ilyesfajta információkat (megvédték a nyugdíjunkat, nő a munkahelyek száma, nincsenek megszorítások, jobban élünk, mint akárhány éve), most viszont Hoffmann Rózsa volt a jó hír hozója. Egy hét telt csak el az új évből, és máris megtudhattuk: zökkenőmentesen lezajlott az iskolák állami kézbe vétele.

Hogy mi számíthatott volna a múlt szerda óta zökkenőnek? Bárhogy forgatom is, az államtitkár asszony alighanem arra gondolt, hogy a tanárok megkapták a fizetésüket. Ami örvendetes. De talán nem árt felidézni, hogy mi minden zökkenhet még az elkövetkező hetekben, hónapokban, noch dazu években. Mondjuk, azelőtt fogy el a kréta, a hipó, az irodaszer vagy valamilyen nyomtatvány, hogy a tankerületekben kialakulna a rend, hogyan lehet ilyesmire megfelelő ütemezésben szert tenni. Esetleg a tanigazgatás jogaiból már nem, de a fenntartás gondjaiból kényszerből továbbra is részesedő önkormányzatok némelyike, sajnálkozva bár, de azt mondja: bocs, de erre most nem telik. Netán a kormány, amely most eskembeskem megígéri, hogy a rendelkezésére álló tanár-diák arány adatokat sehol sem fordítja le pedagóguselbocsátásra, az Európát sújtó válság/az elmúlt nyolc év szorításában mégiscsak megteszi ezt a fájdalmas lépést. Vagy bezár néhány iskolát, újabbakat ad át az egyházaknak, és a többi.

És akkor eddig csak a borítékolható következményeket soroltuk. De mi lesz akkor, amikor az emberek egyszer csak rájönnek, mit is jelent a Fidesz-féle államosítás? Hiszen most még olyan ez, mint a nyugdíjmegtakarítások elvétele: kézzelfoghatóvá a nyugdíjjal együtt beköszöntő éhkopp idején válik majd. Állam, önkormányzat, egyelőre egyre megy, csak a cicabetű gömbölyödjön. De ha megélt tapasztalattá válik, hogyan akadályozza a képességek kibontását, az egyéni felzárkózást a mindenkire rákényszerített, egyféle ütem és tananyag; ha kiderül, hogy az antiszegregációs politika csak lózung, mert a rendszerben éppen pénz nincs elég a legnagyobb gondok orvoslására; ha a családok szembesülnek azzal, hogy a kötelező vallás- és erkölcsoktatás nemcsak a szépre és a jóra, hanem politikai credóra is nevelhet – akkor azért adódhat néhány zökkenő. Intő jel, hogy az első körben a felsőoktatás gondjainak hasonló hatékonyságú megoldása sem keltett viharokat – a zökkenők csak akkor jöttek, amikor felvételiző, egyetemista, szülő és tanár is megértette, hogy ez nem vicc, itt most tényleg rendcsinálásnak hazudják a kíméletlen pusztítást.

Egy tollvonás. Ennyi kellett a kormánynak, hogy felborogasson mindent, ami jól-rosszul, de működött a magyar közoktatásban. Belegondolni is borzasztó, miféle zökkenőkön megy majd át sok ezer élet, amíg újra jó irányba lehet állítani a rendszert.