Önsorsrontó a magyar, nekibúsul, nekikeseredik, nem képes a hajánál fogva kirángatni magát sanyarú helyzetekből, mindig másokban keresi a hibát, s gyermekként viselkedik, amikor felnőttként kellene. Hisztizik, toporzékol, fejjel megy a falnak.

Általánosító mondatok ezek, s mint ilyenek, bizonyára van velük baj, de azért kifejezik azt a hozzáállást, amellyel sok problémának nekirugaszkodunk. Külföldet járt ismerőseim mesélik, mennyire meglepte őket az a derű, amellyel például egy angol család veselkedik neki egy-egy hétköznapnak: rácsodálkoznak egy bimbózó virágra, boldogok, ha kisüt a nap, és szívből tudnak örülni egy lustán nyújtózkodó kismacskának. Mi, morcos magyarok minderre csak legyintünk, s egyetértés helyett inkább azt soroljuk, miért nem lehet boldognak, sikeresnek és önfeledtnek lenni. S titkon irigyeljük az angolt, aki képes más szemüvegen át nézni ugyanazt a világot.

Begubózunk akkor is, ha épp romokban a házasságunk, válunk, gyerekünk sorsát kellene rendeznünk. Messze már az idő, amikor dönteni könnyű volt, mert együtt haladt a szekér, közös kézben volt a gyeplő, azonos cél felé haladtak a kerekek, még ha olykor csikorogva, meg-megdöccenve is. Sérelmi politikánk jól kipróbált, amit mi otthon kicsiben űzünk, azt teszik nagyban politikusaink, nem is évek, talán már évszázadok óta. „Nyeregben vagyok, megtehetem. Ha ő lenne nyeregben, biztos ő is megtenné. Ha nem teszem meg, lúzernek hisz. Nekem is fájt, most fájjon neki is...”

Működik az adok-kapok, aminek kezdetére már nem emlékszünk, végét nem látjuk.

Segítene, ha egy pillanatra beleképzelnénk magunkat a másik ember helyébe. Nem könnyű, félre kell hozzá tenni önzést, egót, egyéni érdeket, tüskéket, cserébe viszont árnyaltabb képet látnánk egy addig szűk szemszögből nézett világból. Sokaknak ez nem is megy egyedül, szakember kell, hogy kilendítse őket betondogmáikból. Mediátoroknak hívják e segítőket, akik az új polgári törvénykönyv tervezete szerint immár nemcsak gazdasági, hanem válóperes és gyermekelhelyezési ügyekben is közvetítenének a felek vitáiban. Sőt. A bíró kötelezővé is tehetné igénybevételüket. Statisztika igazolja: azon párok esetében, akik mediátorhoz fordultak, hetven százalékban sikerült peren kívül megegyezni a válás feltételeiről, a gyermekelhelyezésről, s ezek a szülők később is beszélő viszonyban maradtak. Nem tépték egymást, s ami ennél is fontosabb, nem tiporták meg a maguk kicsinyes, önző érdekei miatt a gyerekük életét.

Arról persze szó sincs, hogy mindezen előnyöket látva és belátva, a politikusok a maguk számára is törvényileg tennék kötelezővé a mediációt, vitás ügyekben.

A félrebeszélés, a mellébeszélés, a süketek párbeszéde náluk az eddigi mederben folyhat tovább.