A szilveszteri vacsoráról megmaradt üres üvegekkel indulok a szelektív hulladékgyűjtőhöz, szerencsére nem kell messzire mennem, alig száz méterre vannak a színes, műanyag konténerek, közvetlenül az atommagkutató intézet mögött – de ezt a rövidke távot sem tudom úgy megtenni, hogy ne szólítana meg két hajléktalan. Nem tudom biztosan, hogy hajléktalanok, inkább csak érzékelem. Nem részegek, nem büdösek, nem koszosak, de szemük azt üzeni, hogy már csak azért élnek ezen a világon, mert még nem haltak meg. Hajléktalanságunk definíciója ez, életünk káprázatos csodája, látjátok, ennyi.

– Főnök, megnézhetnénk a csomagját, van-e benne használható üveg? – néz rám egyikük, s már tartom is eléjük a két tömött szatyrot, hadd válogassanak. Ha találnak visszaváltható üveget, azt a Teszkóba fogják vinni, a Kishegyesi útra. Van ott egy automata üvegvisszaváltó, hosszú sorok állnak előtte ilyenkor, ünnepek után. Nyugdíjas tanárnők, kopott ruházatú kishivatalnokok, megviselt családanyák gyerekkel, harmincas, gyűrött arcú családapák, s persze ott várnak sorukra ezek a hajléktalan gyűjtögetők, akik egy-egy szállítmánnyal akár ötszáz forintot megkeresnek. Ötszáz forintot!

Álltam már közöttük nem egyszer, mert elvitt oda egy barátom, akinek van szíve. Elvitt, hogy lássak Magyarországon. S láttam, és sajnáltam, hogy nem álldogált előttem a polgármester. Pedig beállhatna kétszázezres, varratott öltönyében a sorba. S elvihetné magával a gazdasági ügyekért felelős alpolgármestert, hallgassák csak, hogy miről beszélget üvegvisszaváltás közben a magyar nép, amely három éve összefogott, két éve megújult, tavaly elrugaszkodott, idén emelkedik, jövőre pedig elindul – legalábbis Magyarország máguskormánya szerint.

Ó, jaj, hogy én már megint milyen demagóg vagyok. Jaj, én komcsi, a komcsikat kívánom vissza. Jaj, már megint a „Gyurcsányék” szekerét tolom. Jaj, hogy én csak a rosszat látom. De hát mit is látok 2013 első napjaiban Magyarországon? Két ember reménykedve turkál a szatyraimban, miközben én szorítok a legjobban érte, hogy aki keres, az találjon. Sajnos nincsen szerencséjük, az üvegeim harmadát viszik csak el, a többire legyintenek. Azt mondják, azok nem visszaválthatók, lám, szakemberek. – Köszönjük, főnök, köszönjük! – hálálkodnak.

Megyek tovább, s amikor a szelektív gyűjtőhöz érek, látom, már áll ott egy asszony egy kerekes székben ülő, sérült gyerekkel. Tízéves lehet a gyerek, szemüveges, szőkés fiúcska. Melléjük érek, nézem, mit csinálnak. A kisfiú próbál fölállni, de nehezen megy neki. Sem a lába, sem a karja nem hajlik rendesen, beszélni nem tud, vinnyogni csak. Tessék, int oda nekem a nő mentegetőzve, mi ráérünk. Én is, biztatom, s félreállok. Végignézem, ahogy az asszony az egyik konténer elé állítja a kisfiút, s amikor az nagy nehezen végre föltápászkodik, a kezébe ad egy kólásüveget.

A fiúcska óriási erőlködéssel kinyújtja a karját, s próbál beletalálni a lyukba. Igazán nem könnyű, ha az embernek nem hajlik a karja, nem gondoltam volna. De milyen könnyű, ha az embernek van egy anyja. Mert az asszony megfogja a gyerek kezét, belevezeti lassan a célba, s akkor bele az üveget a konténerbe, bele. Összeszokott páros. Az üveg törik szét, s élesen csörömpöl, a gyerek meg fölnevet. Beszélni nem, de nevetni, szívből, azt igen. Nézem az arcát, micsoda boldogság, igen, legyen akkor most egy kicsit ez a boldogság, legyen csoda, legyen 2013 első napjaiban, legyen Magyarországon.