Ha a Máltai Szeretetszolgálat írásban tiltakozik a kormányfő tervei ellen, arra oda kell figyelni. Ráadásul teszi ezt „névvel, lakcímmel” maga az elnök, Kozma Imre és az alelnök, Vecsei Miklós. Egyikük sem a békétlenség embere, politikai ambícióik pedig végképp nincsenek. Okuk a szólásra annál inkább.

Az Alkotmánybíróság tavaly november közepén megsemmisítette a szabálysértési törvénynek azt a rendeletét, amely törvényen kívül helyezte „a közterület életvitelszerű lakhatásra való használatát”. Magyarul: a hajléktalanok kitiltását onnan.

A kormányfő válaszként december elején bejelentette, hogy nemzeti konzultációba kezd a megyei jogú városokban a hajléktalanságról, hogy a lakosság megkérdezésével dolgozzanak ki új jogszabályt a probléma kezelésére. A miniszterelnök bedühödött: „a hajléktalanság mint élethelyzet nem ok arra, hogy elviselhetetlenné tegyék más, nem hajléktalan emberek életét” – mondta, és továbbra is a közvéleményre hivatkozva akar közjogi-rendészeti úton, semmint a hozzáértőkre és az érintettekre hagyatkozva kezelni egy súlyos szociális gondot.

Ebben az igyekezetében megtakaríthatná a nemzeti konzultáció szélhámosságát, hiszen nehéz találni olyan embert, aki igennel felelne arra a kérdésre, szeretne-e nyomorultakat kerülgetni a közterületeken vagy a lépcsőházában. Vannak ügyek azonban, amelyekben nem lehet tisztán mérvadó a közvélemény, mert a többségnek – a parlamentit is beleértve –, csak azért, mert többség, még nem biztos, hogy igaza van, főként ha érzelmi, indulati alapon dönt.

A közösség ezért sem válhat bírósággá. Ezért ez a kérdésfelvetés aljasság a hajléktalanokra, s megalázó a megkérdezettekre nézve. Azzal az „igazolt” következménnyel járhat, hogy a többség kitaszítja magából az elesettek kisebbségét. Miközben intézményesítve kellene segítenie a nehezebb sorsú embereket, nem pedig lerázni esetleg úgy, hogy egyik kerületből, városból a másikba toloncolja őket aszerint, hogy éppen hol fél kevésbé a polgármester a közhangulattól. Emiatt tiltakoznak a máltaiak vezetői.

Mind több a hajléktalan, s köztük a középosztályból lecsúszó ember, s állítólag egyre türelmetlenebb a társadalom velük szemben. Erre azért ne vegyünk mérget. A közvélemény megfoghatatlan. Alighanem okkal hivatkoztak rá, amikor például Budapest belvárosát megtisztították a rongyosoktól, azonban korántsem biztos, hogy a lakosság többsége helyesli a hajléktalanság rendészeti megoldását, s hogy valóban az elesettekkel, nem pedig a hatalom tehetetlenségével szemben türelmetlen. A magyar nép alapvetően szolidáris a rászorultakkal.

A kormányzati cinizmus azért is szembetűnő, mert kifacsarva a semmiből is még valamennyit az árvizektől a kolontári katasztrófáig, ezeregy esetben épített már erre a szolidaritásra, most meg – ellenkezőleg – a brutális szegénységtől való félelemre akar apellálni. Az újabb nemzeti konzultációt ezért nem gondolhatjuk másnak, mint kicsinyes kísérletnek, bosszúnak a hajléktalanokon és az Alkotmánybíróságon.