Olyan ütemben szűnik meg a Fidesz-törzs demokrata mivolta, mint a fiatalsága. Se fiatal, se demokrata – korosodó államarisztokraták lettek. Ez nem vállalhatatlan vagy kínos pozíció. Mint ahogy sokkal több értelem van abban is, amit tesznek, mint a róla szóló beszédükben. Mondják folyvást, hogy az időseknek tisztelet jár, még bele is írják az alaptörvénybe, majd kötelékben támadják le a nyugdíjasokat.

Mondják a kampányban, hogy a szocialisták privatizálni akarják a nyugdíjpénztárakat, de ők nem hagyják. Majd államosítják ezeket a pénztárakat, a pénzt pedig elköltik. Meglehet, hogy ez válságkezelésként megoldás, hogy nem tudta nélkülözni az állam a havonta oda átfolyatott járulékbefizetést, de ezt a nyugdíjak megmentésének nevezni gátlástalan szélhámosság. Akkora, hogy bemocskolja az akcióban lévő igazságot. Ez a kormányzati ténykedés alapszerkezete.

Azóta is folyamatosan indítják a támadásokat különféle nyugdíjascsoportok ellen. Nekiugrottak a korkedvezményes nyugdíjazásnak, mondván: képtelenség, hogy erejük teljében lévő emberek nyugdíjszelvény-vagdosók legyenek, csak mert katonák, rendőrök, tűzoltók, vegyipari munkások voltak. A visszacsapásoktól meghátráltak, most 2014-ig haladék van. A rokkantnyugdíjasoknak nincs. Őket szállíthatják, tolhatják be a rokonok, vonszolhatják oda önmagukat; akárhogy is, felül kell vizsgálni mindegyiket azzal a tudattal, hogy nem elég nekik a betegség, még csalónak is nézik őket.

És persze, ha lehet, elveszik a nyugdíjas státusukat, a pénzüket. Meg lehetne érteni az állam embereit, ha a tisztelet általuk hirdetett kultúrája nevében bocsánatot kérnének mindenkitől, mert esetleg ok nélkül egzecíroztatják őket, és el lehetne mondani, hogy olyan válságban, mint a mostani, minden fillérért le kell hajolnia még az államnak is. De nem ezt teszik, hanem keménykednek, nyolcéveznek. Kommunistáznak.

Az előző rendszer „népnyúzó” nyugdíjasaival direktben. Emberről emberre menve vizsgálják, méltók-e a kiemelt ellátásra. Brutális munkamennyiség, pénz kell ehhez, miközben az igazságtalanság kódolva, a nyilvánosság kizárva.

Ugyancsak nem nélkülözte a politikai kegyetlenkedés motívumát az igazságszolgáltatás vezetőinek és sok bírónak a kényszernyugdíjaztatása – ismét idősödő emberek az áldozatok, tiszteletnek vagy kultúrának nyoma sincs, de ez esetben értelmesen kommunikálható cél sem lenne. Nem úgy, mint az újabb célcsoportnál, a 62 év felett az állami szférában dolgozóknál, akiknek választaniuk kell, hogy fizetést vagy nyugdíjat kérnek a jövőben, ha egyáltalán, kivételként maradhatnak.

Persze a nyugdíjat fogják kérni, mert az a több, mint az ilyenkor már csak csurrantott fizetés, és ezzel véget is ér munkapályájuk, hacsak meg nem kegyelmez – megint csak arcról arcra haladva, mint az úgynevezett kommunista nyugdíjaknál – egy nagyon vezető beosztású kegyelmes. A többiek számára nem marad más, mint a belépőkártyák leadása, nem éppen emberségesen, viszont szinte megbélyegezve, azt érzékeltetve, hogy eddig valami simliben vettek részt, de ennek vége. Miközben csak a költségvetés rendelkezésére álló összegeknek van végük.

Megint csak összesen, ha ennyit kellene mondani, és aztán megköszönni mindazt, amit eddig tettek. Hiszen a lényeget tekintve itt sem történik más, mint a legtöbb válság verte országban. Igaz, ezekben sorra megbukik minden kormány, amely csupán teszi, amit kell, és ezt be is vallja. A miénk sem csinál mást – hullanak is az emberek –, ám közben operettet játszik. A társulat viszonylag népszerű marad. És innen lesz szinte lehetetlen folytatni. Akár nekik, akár másnak.