Minden tiszteletem az Ekinté, amely a jogállam 2010 óta tartó felforgatásában az alkotmányos értékek szilárd védőbástyájaként jelent meg, azonban úgy vélem, hogy nem lehetünk ilyen „nagyvonalúak” a jelenlegi alaptörvénnyel, és nem söpörhetjük a szőnyeg alá annak potenciális közjogi érvénytelenségét. Az alapvető kérdés az, hogy a 2011-ben elfogadott alaptörvény rendelkezései között van-e olyan mérvű ellentmondás, ami kihat a jogszabály közjogi érvényességére.

A Nemzeti hitvallás a következőképp fogalmaz: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.” Az alaptörvény egyrészről tehát érvénytelennek tekinti azt a közjogi szerződést, amelynek alapján sor kerülhetett egyáltalán az alkotmányozásra, másrészt azonban nem kerülheti meg azt, hogy az alkotmányozási folyamatot ne a „sztálinista” alkotmánnyal legitimálja, ezért az érvénytelenség a záró rendelkezésekben már a következő formulává „finomodik”: „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el.”

A problémát legerősebben a velencei bizottság 2011. június 26-án kelt véleménye vetette fel, szerintük, ha jogi következménye van az 1949-es alkotmány érvénytelenné nyilvánításának, akkor ez jogi paradoxont idéz elő, hiszen ezzel a most alkotmányozó parlament is elveszti legitimitását. Épp ezért valószínűsíti, hogy inkább politikai deklarációról van szó, ami ettől még nem jelent kisebb ellentmondás, de a bizottság szerint az Alkotmánybíróság átvághatja ezt a gordiuszi csomót.

Ezzel a problémával magam is foglalkoztam (Hogyan? Népszabadság, 2012. október 26.), de nem tudom olyan könnyen elengedni a kérdést, mint az Ekint, amely a fenti elvtől (vagyis, hogy az alaptörvény közjogi érvényességétől vagy érvénytelenségétől függetlenül egy következő alkotmányozásnak be kell tartania az alaptörvénynek az alkotmányozásra vonatkozó szabályait) vezéreltetve próbál viszonylag megnyugtató megoldásra jutni. Az Ekint szerint az önmegsemmisítő kollíziónak két olvasta van, attól függően, ha belülről vagy kívülről tekintünk rá.

Belülről nézve az intézet is elismeri, hogy az elfogadás érvénytelen módon történt, ugyanakkor, „ha az elfogadás gesztusára kívülről tekintünk, akkor az elfogadás pillanatában az önmegsemmisítő szabály még nem létezett, de az alkotmányozás korábbi eljárási rendje az elfogadás pillanatáig hatályában fennállt”. Felveti, hivatkozni lehet arra is, hogy az ellentmondás forrása, a Nemzeti hitvallás nem normatív része az alaptörvénynek, pusztán politikai deklaráció. Az Ekint konzekvenciája az, hogy mindebből (pusztán) annyi következik, hogy az „alaptörvény a közjogi érvényességének vitatására is módot adó mértékben silány”. Szerintem jóval több.

(1) Az intézet az alaptörvény elfogadására koncentrált. Szerintem érdemes megnézni egy másik eseményt is, ez pedig a hatálybalépés, vagyis 2012. január 1-je. Az Ekintnek abban valóban igaza van, hogy az alaptörvény elfogadásának pillanatában (2011. április 18.) a korábbi alkotmány (s ezzel együtt az alkotmányozásra vonatkozó szabályrendszer) hatályban volt, egyszerűen szólva volt mi alapján alkotmányozni.

Ugyanakkor az elfogadással és ezzel az érvénytelenség kimondásával az alkotmány megkapta a 13., immáron végzetesnek bizonyuló sebét. Ezzel azt állítom, hogy az alkotmányozás legitimitásának nemcsak az új alaptörvény elfogadásakor, hanem annak hatálybalépésekor is fenn kellett állnia – mindez esetünkben korántsem volt meg. A hagymázas „fülkeforradalmi” álmok ellenére 2011-ben nem történt forradalmi alkotmányozás Magyarországon, vagyis az alkotmányra a még hatályban lévő (1949-es) alkotmány alapján kapott felhatalmazást az alkotmányozó, s e szabályok szerint kellett azt lefolytatnia. Ezt az alkotmányozó is tudta, ezért hivatkozott a záró rendelkezésekben a korábbi alkotmányra.

A gond ott van, hogy miként lehet az alkotmányozás folyamatát egy – az alkotmányozó saját bevallása szerint – érvénytelen (tehát nem is létező) alkotmány alapján lefolytatni? Szerintem sehogy, s itt van vitám az Ekinttel. Az alkotmányozás folyamatához éppúgy hozzátartozik az alaptörvény elfogadása, mint annak hatálybalépése. Úgy vélem, hogy 2011. december 31-én éjfélkor, amikor a két alkotmány között meg kellett volna hogy történjen a közjogi „átadás-átvétel”, korábbi alkotmányunk nem tudta ezt a transzfert megvalósítani, mégpedig azért, mert amikor az alaptörvénynek az 1949-es alkotmány legitimációs ugródeszkájáról elrugaszkodva hatályba kellett volna lépnie, a „sztálinista” alkotmány épp akkor bomlott atomjaira (ez persze nem a normál hatályvesztést jelenti).

(2) Arra az érvelésre, hogy a Nemzeti hitvallás normatív része az alaptörvénynek, egy ellenérvet hoznék, méghozzá az R) cikk (3) bekezdését, amely szerint „(a)z Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Ebből az következik, hogy a preambulumnak kötelező jogi érvénye van, egyfajta értelmezési segédletként. A gond az, hogy az alaptörvény főszövegét ezúttal nem lehet „összhangba hozni” a Nemzeti hitvallással.

(3) Egy támadási felülete lehet még az érvelésemnek. Mégpedig az, hogy ha az alaptörvény az 1949-es és ténylegesen sztálinista alkotmány felett tör pálcát, lezárva véglegesen és szimbolikusan is a múltat. Vagyis, amikor már „nem volt sztálinista” az 1949-es, onnantól kezdve érvénytelen sem volt. Joggal véljük úgy, hogy ez a felettébb jóhiszemű értelmezés nem állja meg a helyét. A Nemzeti hitvallás így fogalmaz: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”

A fentiek és ez utóbbi együttes értelmezéséből az következhet, hogy a rendszerváltás alkotmányos rendje nem a köztársaság kikiáltásával és az 1989-es alkotmánnyal kezdődött, azaz nem 1989. október 23-tól. De akkor mi történt 1989. október 23. és 1990. május 2. között? Az Ekint szerint „…az alaptörvény gyenge, vitatható vagy hiányzó legitimitása és legalitása fontos, de nem ügydöntő érv a köztársaság végleges alkotmánya elfogadása, a szöveg egészének, illetve egyes rendelkezéseinek alkotmányossága tekintetében”.

Szerintem nagyon is ügydöntő, hiszen nem engedhetjük meg, hogy a Fidesz–KDNP „mesterhármast” csinálva három alkotmányt is tönkretegyen: az 1989-est, amelynek „bőrét” 12 húsba vágó alkotmánymódosítással szögezte a falra; a 2011-es hús véti alaptörvényt, amelybe a közjogi érvénytelenség mérgét injekciózta, s a dózist az alkotmányellenes átmeneti rendelkezésekkel emelte meg; ebből következően ha egy jövőbeni alkotmányozás a mostani tehertétellel folyik majd (ahogyan azt az Ekint vázolta), fennáll a veszély, hogy sérül az új alkotmány legitimitása.

Az Ekint megfogalmazásában a „cél ugyanis nem egyszerűen az, hogy az alaptörvénynél sokkal erősebb legitimációval alkossuk meg a végleges köztársasági alkotmányt, hanem hogy az végül kikezdhetetlen eljárásban és tartalommal jöjjön létre”. Szerintem itt komoly ellentmondás van: ha ténylegesen „végleges” és „kikezdhetetlen” alkotmányt akarunk, akkor éppen annak legitimitását kell véresen komolyan venni: az alaptörvény bűnben foganása nem válhat „áteredő” bűnné, és nem fertőzheti meg a majdani köztársasági alkotmányt. Éppen ezért egy leendő alkotmányozónak, mielőtt belefog bármilyen közjogi aprómunkába, a fenti feszítő dilemmát kell orvosolnia, vagyis az alaptörvényt kell alkalmassá tenni egy új alkotmány elfogadására vagy éppen a módosításra.

A szerző jogász

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.