A folyó jön, és szemberöhög minket – nagyjából egy évvel ezelőtt mondta ezt lapunknak Szabó István, Ipolytarnóc polgármestere, már akkor is kétségbeesve, hogy az árvíz újból és újból elönti a falu egy részét, ők meg csak állnak ott tehetetlenül, és nézik. Egy év eltelt, és úgy tűnik, nemcsak a folyó, hanem a kormány is kacagva lendül túl az ipolytarnóciak nyomorúságos helyzetén. Legalábbis erre enged következtetni, hogy a fülük botját és a kisujjukat sem mozdították azért, hogy megoldják a falu gondját. Ipolytarnóc messze van, fent, a szlovák határnál, nincsenek ott zsíros földek, jó kis szőlők, tehetős emberek nem ott építenek maguknak nyaralót, befolyásos barátoknak nem arrafelé vannak üzleti érdekeltségeik. Csak a szegénység van ott, meg a nyomorúság, olyasfajta valóság, amit öltönyös kommunikátorok leginkább vastag szőnyegek alá söpörnének, legszívesebben a szótárukból is kitörölnék a fogalmat, ne is említse senki soha. Még megkeseredne a szájukban a lazacos szendvics.

Hétszázharmincegy méter hosszú, két és fél méter széles töltés megvédte volna azt a nyolc házat, amelyet minden évben, sőt olykor évente többször is elönt a kiáradó Ipoly. Zömmel szegény cigányok laknak arra, ha jön a víz, összekapkodják a gyerekeket, és rohannak fel a használaton kívüli régi iskolába, ahol már várja őket egy vaságyakkal berendezett tanterem, az átmeneti szállásuk. Ahová lassan úgy járnak már, mintha hazamennének.

A falu megpróbált saját erejéből gátat építeni, nyertek is ötvenmillió forintot egy kisebb töltésre, ami négy-öt napos terhelést elbírt volna, ám a „szükséggátra” a vízjogi hatóság nem adott engedélyt, mondván, az nem szabványos. A négy méter széles szabványos hatszázmillióba került volna, ennyi pénzről az ipolytarnóciak álmodni sem mertek. Az elnyert támogatást végül visszautalták, gát azóta sincs.

Így már csak abban reménykedtek, hogy a kormánynak „megesik rajtuk a szíve”, és ad pénzt, hogy kisajátíthassák a házakat, s máshol teremthessenek új otthont a rendre elöntöttek. Az Országgyűlés a 2012-es költségvetésben ötvenmillió forintot el is különített az érintett nyolc ingatlan kiváltására, ám a Belügyminisztérium egész évben nem utalta tovább, sőt az év végén zárolta is ezt a pénzt. Kell az fontosabb dolgokra, bizonyosan.

A fideszes polgármester ebben a helyzetben nem látott más kiutat: lemondott.

Ő már tudja, hogy lassan jön a tavasz, olvad majd a hó, a jég, és nyolc szegény család a gyerekeket ölbe kapja megint, és rohan velük a víz elől a régi iskolába, a vaságyakhoz, ahová lassan hazajárnak. És neki ebbe belefacsarodik a szíve.