Tamás Ervin: Ilyen egyszerű
Van valami abszurd abban, ahogy az autentikusabbnál autentikusabb szakértők kivesézik a január elsejétől életbe lépő tízszázalékos rezsicsökkentést. Mindenki igyekszik az állami parancs veszélyeire felhívni a nagyérdemű figyelmét, hogy ezt követhesse a friss információ: nemsokára újabb tíz százalékkal csökkenhet az áram-, gáz- és távhődíj, sőt még további tíz százalék is benne van a kalapban.
Nincs az a közgazdász, energiapolitikus, aki meg tudná győzni a közönséget arról, hogy végső soron ez rossz, ilyet csak Belorussziában, Venezuelában meg Bolíviában csinálnak, mert ez a piaci folyamatokba való durva belepancsolás, aminek sok minden láthatja kárát, végül persze mindig a lakosság. Amely legyint az ilyen okoskodásra, mert a lakosság, mint olyan, nem lát át a szitán, nincs felvértezve sem közgazdasági, sem energetikai alapismeretekkel, csak megannyi sárga (fehér?) csekkel. Végtelenül örül a ki tudja hányadik kommandó felállításának, amely majd ellenőrzi a szolgáltatókat, hogy biztosan végrehajtsák az árcsökkentést.
Nem hiszi, sőt a feltételezés is dühíti, hogy őt megint becsapnák, hogy ami történik vele körmönfontabb, mint ha a pultnál vagy a pénztárnál vernék át – mert majd áttételesen fizet, például úgy, hogy több lesz a hiba és nem néhány óra, hanem néhány nap vagy hét múlva jön ki a szerelő. Ekkor sem fog arra gondolni, hogy szemfényvesztés volt az árcsökkentés, hanem szidja majd az elvetemült szolgáltatót, amelyik így áll bosszút a megcsapolt profitjáért. Ilyen egyszerű.
Hajdanán is szívesen elhittük, hogy az olajár-emelkedés megáll a határnál és még most sem fér a fejünkbe, hogy mibe került a „bástyalét”. A sztereotípiák attól olyan népszerűek, hogy könnyű, kedves klisék, s nincsenek híján némi igazságnak sem. Szaporán bólogatunk, hogy van a világon bankadó, meg tranzakciós adó. Kit érdekel, hogy nem olyan és nem akkora, mint idehaza? A multikat nem szeretjük, de arra senki nem kíváncsi, hogy egy munkahelyre vetítve végül mennyivel több állami privilégiumhoz jutnak a külhoni autógyártók, mint a hazai vállalkozók.
Fölkapjuk a fejünket, hogy nincs Norvégiában orvosképzés, kiderül, hogy van – de az már megint senkit sem érdekel. Lám, Franciaországban is zömmel állami kézben vannak a közművek – csakhogy azt nem teszik hozzá, hogy nagyjából piaci alapon működnek.
Tapsolunk, hogy 55 ezerrel többen dolgoznak, mint egy évvel korábban, de eleresztjük a fülünk mellett, hogy e mögött nincs más, mint közmunka, egyébként pedig hétezerrel több a munkanélküli is. Szokták mondani, hogy a politikai berendezkedés, a gazdaság átalakítása smafu a közgondolkodás megváltoztatásához képest. Márpedig ezen az úton nem előre, hanem visszafelé megy Magyarország egyre gyorsulva.
Előítéletek, leegyszerűsítések, hamis illúziók feszítik a hatalom vitorláit, azokat a tévhiteket, ellenszenveket erősítve az emberekben, amelyeket gyengíteni kéne. Akik józanságra intenek, vészmadarak, lobbisták, kerékkötők. Látható, hogy a kormánykoalíció már most megkezdte a választási kampányt, és 2013 akkor is a kierőltetett siker éve lesz, ha később nagyon is megisszuk a levét – egy lerobbant, kivéreztetett ország átállítása, a normák rehabilitálása távolabbra került, mint eddig bármikor. A fejekben a szociális népszavazás óta különösen nehéz rendet tenni. Aki erre vállalkozni próbál, azt politikai ellenfelei kikészítik, s ezt eszmetársai nem hagyhatják – ezért előbb ők lépnek.
