E – sokak által követelt, sokak által ellenzett – betiltás lehetséges előnyeinek, illetve „kockázatainak és mellékhatásainak” szerteágazó metszeteiről fontos lenne okos vitákat folytatni – magam azonban most csupán a jogi megközelítésről ejtek szót, lévén abban új fejlemény. Hadd számoljak be róla: a Valki professzor úr említette bizonyításra – se könnyűre, se nehézre – semmilyen mód nincs, mivel a magyar bíróság nem óhajt ezzel a kérdéssel foglalkozni.

Ügyfeleim, Vajnai Attila és Nyári Zsolt megbízásából 2011 szeptemberében dolgoztam ki és adtam be keresetet az elsőrendű alperes magyar állam és a másodrendű alperes Legfőbb Ügyészség ellen. Ennek petitumában azt kértem, hogy a bíróság – tekintettel a párizsi békeszerződést becikkelyező (a magyar belső jog részévé tevő) 1947. évi XVIII. törvény 4. cikkére, valamint arra, hogy elsőrendű alperes magyar állam elmulasztotta e felhívott jogszabály alapján fennálló kötelezettsége teljesítését – kötelezze őt arra, hogy ne engedje a Jobbik fennállását, működését; illetve tekintettel arra, hogy másodrendű alperes Legfőbb Ügyészség elmulasztotta az 1989. évi II. törvény 14. § (2) bekezdésében előírt kötelezettsége teljesítését, kötelezze őt is erre.

Első körben a Pesti Központi Kerületi Bíróság keresetlevelünket idézés kibocsátása nélkül elutasította. Fő indoka erre az volt, hogy „nincs megjelölve az első- és másodrendű alperes vonatkozásában külön-külön az alperessel szemben érvényesíteni kívánt első- és másodrendű felperesi polgári alanyi anyagi jog”.

Ezt – a szokásos trükkel – hagytuk jogerőre emelkedni, majd újra benyújtottuk keresetünket, hogy fenntartsuk az annak beadásához fűződő hatályt. Másodszorra másfajta döntést kaptunk: „A magyar állam és társa alperesek ellen teljesítésre kötelezés iránt indított perben a bíróság hatáskörének hiányát állapítja meg, és a keresetlevelet a Fővárosi Főügyészségre áttenni rendeli”.

Az indoklás lényege az volt, hogy „a felperesek keresetében kértek nem tartoznak bírói hatáskörbe… mivel a nemzetközi jogi egyezmények, szerződések alanyai a részes államok, az egyezmény, szerződés betartására a részes államot annak magánjogi életviszonyaiban, a magánjogi jogágak, alapvetően és elsődlegesen az árujellegű vagyoni viszonyokat és azokhoz priméren kapcsolódó vagy jogvitákban eljárni jogosult bíróság nem kötelezheti.

A (felperesek által hivatkozott) pacta sunt servanda magánjogi elve olyan általános, deklaratív rendelkezés, amely bírókötelezés alapjául nem szolgálhat. Az alkotmány 2. § (1) bekezdésére ugyanez áll. A bíróság a jogvita eldöntője, nem annak vagy a döntéshozatal kereteit adó eljárásnak kezdeményezője, ezért perindításra kötelező jogköre nincs… A kifejtettek szerint a felperesnek keresetlevele érvényesíthető alanyi jogot nem tartalmaz… ezért azt az illetékes Fővárosi Főügyészséghez áttenni rendelte.”

Fellebbeztünk. Állampolgárok vagyunk, akik úgy vélik, jogi vitájuk van jogi személyekkel szemben, s ezért e jogi személyek marasztalására, törvényben előírt kötelezettségük teljesítésére kötelezésre irányuló keresetet adtunk be. Ilyen kérések elbírálásának fóruma a bíróság. Helytelennek véltük az elsőfokú végzés azon hivatkozását, hogy a nemzetközi egyezménynek csupán a részes államok lennének a jogalanyai. Ez a nemzetközi jogi egyezményt is a magyar belső jog része, s ezért jogalanya az állam mindazon polgára, akinek jogait vagy jogos érdekét e törvény érinti. Mi is.

Azt pedig döbbenetes jogi elvétésnek találtuk, hogy az elsőfokú végzés szerint a pacta sunt servanda – az ókori római jog óta moccanatlan következetességgel érvényesülő – jogelve csupán „a vagyoni értékű szolgáltatások nyújtására kötött szerződések kötelező erejét mondja ki”. E jogelv minden szerződésre és mindenkire vonatkozik, akit bármilyen szerződés érint, a nem vagyoni jellegűekre éppúgy, mint a „vagyoni értékűekre”. Olyannyira, hogy számos nemzetközi szerződésben is szerepel.

Maga a párizsi békeszerződés csupán az életbelépésétől számított egy évig nyitott bírói utat, azt is csak egyes sajátos esetekre. Más felülvizsgálati, jogorvoslati lehetőséget nem teremtett arra a feltételezett esetre, ha rendelkezéseit a magyar állam nem tartja be. Amennyiben – érveltünk – fellebbezésünk alapján a másodfokú bíróság, a Fővárosi Törvényszék is úgy dönt, hogy nem engedi érdemi vizsgálat alá vonni kérelmünket – úgy gyakorlatilag kiiktatja, létében megszünteti a békeszerződést, hiszen kizárja annak lehetőségét, hogy a jogaiban magát sértve érző polgár annak előírására hivatkozhasson.

A békeszerződést ratifikáló magyar törvény alkalmazhatatlanságának kimondása éppannyira jogi képtelenség, mint amennyire politikai szégyen. Egyszerre nemzetközi jogi és emberi jogi hiba. Lévén az egyszerre nemzetközi jogi és emberi jogi kérdés, hogy törvénybe foglalt nemzetközi szerződés betartásának kikényszerítése vagy legalább annak bíróság előtti számonkérése „alanyi joga-e” az állampolgárnak. Mi úgy véljük: igen. Ezért kértük annak elrendelését.

Fordulhattunk volna az ügyészséghez, kérve, indítványozva a betiltás iránti kereset megindítását. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy nem ezt az „útvonalat” választjuk – különös tekintettel arra, hogy ennek „eredménye” a mai közpolitikai helyzetben nagy valószínűséggel megjósolható –, hanem a rögösebb bírói utat. Ismereteink szerint ugyanis a bíróságnak Magyarországon nem csupán magánjogi viszonyokban van hatásköre, hanem más jellegű jogviszonyokban is, ennek „terméke” például a jelen helyzetre valamelyes analógiaként szolgáló közigazgatási bíráskodás.

Annak során is az állampolgár az érdekeit sértő állami intézkedés bírói felülvizsgálatát igényelheti. Ha pedig arra van mód, akkor kell, hogy legyen lehetőség arra is, ha nem konkrét megszületett intézkedés miatt igényel az állampolgár bírói döntést, hanem éppen annak elmaradása miatt, amiatt, hogy az állam köteles lenne megtenni valamit, ám azt elmulasztja. Marasztalás iránti igény elbírálásának más nem lehet a fóruma, mint a bíróság. Kötelezés iránti keresetnek, tevőleges magatartásra kötelezésnek akkor van helye, ha az alperesnek törvényi vagy magánjogi viszonyon alapuló kötelezettsége áll fenn, amelyet eleddig nem teljesített, s amelynek teljesítéséhez felperesnek jogi érdeke fűződik.

Márpedig esetünkben mindkét feltétel fennáll, mert – az 1947. évi XVIII. törvény 4. cikke alapján a magyar állam kötelezettsége arra, hogy ne engedje fasiszta jellegű szervezet működését területén; – illetve a Legfőbb Ügyészség kötelezettsége a pártokról szóló 1989. évi XXXIII. törvény és az egyesülési jogról szóló 2011. évi CLXXV. törvény alapján arra, hogy ilyen párt működése esetén keresettel lépjen fel annak betiltása iránt; – felperesek jogi érdeke arra, hogy fasiszta jellegű szervezetektől mentes országban élhessenek.

Az a tétel pedig, hogy „A Magyar Köztársaság [ma hatályos B.) cikk (1) bekezdésében: Magyarország] független, demokratikus jogállam”, igenis szolgálhat bírói kötelezés alapjául, hiszen egzakt követelményeket takar, amelyek betartására való kötelezés nem másnak a feladata, mint a bíróságoké. Ha az alkotmány, az alaptörvény rendelkezéseit bíróságok csupán deklaratívnak minősíthetik, akkor az írott malaszt sorsára ítélik, arra, hogy kijátszhatók, figyelmen kívül hagyhatók legyenek. Ez éppen a jogállami működés sírjának a megásása. Ha ezt éppen bíróság teszi – az a jog eltemetése ebbe a megásott sírba.

Másodlagos – vagylagos – kérelemként indítványoztuk, amennyiben a másodfokon eljáró Fővárosi Törvényszék fellebbezésünket nem látja teljesíthetőnek, forduljon előzetes döntéshozatali eljárással a luxembourgi Európai Bírósághoz annak eldöntése végett, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartája alapján kérelmünk elbírálható-e magyar bíróságon. A Fővárosi Törvényszék – tárgyaláson kívül, tehát meghallgatásunk nélkül – jóváhagyta az elsőfokú bíróság végzését. Az Emberi Jogok Európai Bíróságához ez ügyben beadott kérelmünkről majd néhány év múlva születik döntés.

A szerző ügyvéd, közíró

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.