Friss Róbert: A bhutáni kilenc

Bhután a Föld egyik legelzártabb országa India és Kína között, a Himalája hétezer méteres főláncának lábainál, félmagyarországnyi területen, úgy kilencszázezer lakossal. Keleti, ázsiai társadalom, nem mérhető semmiben a nyugati liberális polgári demokráciák mértékei szerint, bár 2005-től alkotmányos monarchiának minősítik. Ahogyan mi – nyugatról – látjuk, elmaradott agrárország. Mégis páratlan darabja a világnak. A „buddhista gazdaságpolitika” jegyében ugyanis itt mérik egyedül a társadalom nemzeti boldogságának a szintjét. Ez a „gross national happines”.

A Nemzeti Boldogság mérésének rendszere nem olyan nagyon bonyolult. 33 indikátorral jellemzett kilenc kritérium: oktatás, egészségügy, természeti környezet, hatékony kormányzás, időbeosztás, kulturális sokszínűség, közösségi élet, lelki egyensúly, életszínvonal. Nyugati fogalmakkal hasonlíthatnánk a „humán tőkéhez” vagy James Coleman amerikai szociológus nyomán a „társadalmi tőkéhez”, melynek nagysága egy közösség társulási készségétől függ. Az pedig – Francis Fukuyama szerint – egyetlen kulturális tényezőtől: a közösség tagjainak egymás iránti és intézményeik iránti bizalmától. Ez az a bizalom, amely egy nemzet jólétét és versenyképességét alapvetően meghatározza.

Ez a társadalmi tőke fogyatkozik most erősen, főként Európa jóléti államaiban. Annyira, hogy a londoni gazdasági-üzleti elemzőcég, a Centre for Economics and Business Research minap közzétett prognózisa szerint (is) hamarosan gyökeresen átalakul a világ legnagyobb gazdaságainak erősorrendje, aminek nyomán megváltozik az érintett országok világpolitikai érdekérvényesítő képessége is. A nominális kínai GDP-érték 2012-ben 8249 milliárd dollár volt, az amerikai gazdaság által megtermelt hazai összterméknek 53 százaléka. Tíz év múlva már 83 százaléka lesz. 2022-ig a világgazdaság első három helyén nem változik ugyan a sorrend (Japán marad a harmadik), ám a lassan növekvő nagy nyugat-európai gazdaságok – csak a GDP-t tekintve – sorra lesüllyednek majd a felzárkózó országok mögé. Brazília az idei hetedikről az ötödik helyre, India a tizedikről a negyedikre, Oroszország a kilencedikről a hetedikre jön fel, és mindhárom megelőzi a jelenlegi ötödiket, hatodikat és nyolcadikat: Franciaországot, Nagy-Britanniát és Olaszországot. A közép-európai EU-tagállamok közül pedig a harminc legnagyobb gazdaság listájára csupán Lengyelország került fel, amely a huszonhatodikról a huszonegyedik helyre léphet előre.

Szurkoljunk! – javasolja erre a kormányfő, amikor azt kérdezik tőle: mégis, miben reménykedjünk Magyarország jövőjét illetően. Nemcsak egyszerűen konzumidiótának nézi a lakosságot, hanem egyenesen biztatja, hogy legyen konzumidióta: bízza vakon a kormányzó elitre a jövőjét, és ne érdeklődjön a részletek iránt. Ez a válasz azért persze gazdaságpolitikának kevés volna, és nincs is igaza az olasz La Repubblicának, amikor őrültnek minősíti a magyar gazdaságpolitikát, mert ilyen valójában nincs. Ami van, az egy őrült politikai filozófiának s kapkodó közgazdasági szolgálójának az egymásra találása. A kormányfő soha nem tartott s nem is tart igényt koherens gazdaságpolitikára, csak arra, hogy a gazdasági intézkedések segítsék politikai céljai elérését. A legfőbb politikai célt pedig a 2009-es kötcsei beszéd óta ismerjük: a polgári demokrácia társadalmi hálózata helyett a Nagy Társadalom megszervezése, egy olyan államé, amely alávetettségében tartja, uralja az egész közösséget, s amelyben a gazdaság teljes egészében az állam alá van rendelve.

A gazdasági etatizmus és általában az etatizmus nem új jelenség a nyugati történelemben: mindig ugyanaz a nóta, hogyan és milyen mértékben szóljon bele az állam az egoizmusig torzulni képes individuum, a szabad piac dolgaiba. Milyen erős az a vélt vagy valós közösségi érdek, az általános emberi jogokból fakadó szociális lelkiismeret, amelynek nevében a közösség az állam által korlátozza és az egyenlőtlenségeket elsimítva élhetővé teszi a szabadpiaci kapitalizmust.

Az orbáni autoriter etatizmus azonban új jelenség a második világháború utáni Nyugat-Európában. Orbán formálisan európai kereteken belül, az unió finanszírozásával próbál meg új etatizmust építeni, amelyhez a most felemelkedő keleti kultúrák államszervezésében vél követendő mintákat felfedezni. Elfeledkezve arról, hogy ez a felemelkedés is nyugati gazdasági mércével mért „fejlődés”, s hogy a történelmi tapasztalat szerint a Kelet is csak annyiban modernizálódott, amennyiben beengedte a nyugati világot, s annyiban maradt Kelet, amennyiben (mind nehezebben) fenn tudta és tudja tartani a kényes egyensúlyt saját hagyományai és a Nyugat értékei/hordaléka között.

A közgazdászok adatokkal alátámasztva hosszan sorolják, mibe kerül a forintok százmilliárdjaiban mérve a Matolcsy-féle gyakorlat, valójában az orbáni vízió, amellyel, miközben „gazdasági szabadságharcot” hazudnak, voltaképp csak a túlzottdeficit-eljárást akarják lerázni magukról, hogy továbbra is hozzájuthassanak az egyetlen fejlesztési forráshoz és a mamelukjaikat tápláló emlőhöz, az uniós kohéziós alaphoz. Ki akarnak bújni az uniós közösségi ellenőrzés alól, hogy a konkrét intézményes kötelmek helyett – kerül, amibe kerül – a szabad pénzpiac általános ellenőrzése alá „helyezzék” Magyarországot. Az ország azért hoz mérhetetlen anyagi áldozatot, hogy a modernizációs, felzárkózási ígéreteivel kiépülő autoriter állam kimenekülhessen a polgári parlamentarizmus uniós „béklyóiból”.

Fordult persze már úgy a történelem (Hitler, Sztálin, a chilei Pinochet vagy Kína a példa rá), hogy egy diktatúrában kellett megszenvednie a vakhívő, értetlen, háborgó vagy éppen tájékozatlan közösségnek, hogy a polgári demokrácia ellenében modernizálják. Akár még sikerrel is. A csupasz kérdés mindig az: megérte-e? Megéri-e a mai áldozat – a recesszió, az elszaladó infláció, a megszorítás, a reálbércsökkenés, a határtalan államosítás, a kevesebb munkahely, a szociális elnyomorodás – a fölöttébb bizonytalan hatékonyságú „szurkolást”.

Fogadjuk el egy pillanatra Orbán Viktor vízióját. Szakadjunk el saját európaiságunktól, a „haldokló”Nyugattól, az éppen „megfulladó” jóléti államoktól, a „feleslegesen hablatyoló” parlamentarizmustól, fordítsuk arcunkat a Kelet felé, s azonosuljunk a felkínált autoriter, erőszakosan „modernizáló” etatizmussal, a fetisizált tekintélyelvű állameszménnyel, a politikai bal- és jobboldal nemzetben feloldott egységével, a Nagy Társadalommal vagy, ha tetszik, a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, amelynek intézményeit a kormányfő rendíthetetlen igyekezettel akarja a liberális demokrácia lebuldózerezett fékjeinek és ellensúlyainak a helyébe erőltetni.

Mire jutottunk? Mondhatni: két és fél év után még nem láthatunk tisztán semmit. Akkor: látjuk-e, mit vesztettünk? Nyugati mérce szerint közbizalmat, társadalmi tőkét, humánerőforrást, az etatizmus oltárán megkéselt egyéni és közösségi autonómiát, szabadságot. Mindazt, aminek hajtóereje nélkül nincs elviselhető élet a nyugati kapitalizmusban. Az szenved itt végelgyengülésben, ami nélkül nyugati fogalmak szerint sem politikai, sem kulturális nemzet nem maradhat talpon. És a kilenc bhutáni mérce? Amit látunk: szétzilált oktatás, egészségügy, változatlanul rossz állapotban lévő természeti környezet, hájasodó, de mind tehetetlenebb állam, a magánszféra kényszer-időbeosztása, kirekesztésre törő kultúrkampf, konzumidiotizmusban zsugorodó közösségi élet, zuhanó életszínvonal és megbomló lelki egyensúly, amelynek pszichés utóhatása majd évek múlva terhelődik rá az egészségügyre. Röviden: az élet minőségének romlása. Bhutáni, ha tetszik, keleti fogalommal élve, hogy a kormányfő is értse: ami megállíthatatlanul szétfoszlik itt, az már nem is maga a nemzeti boldogság, hanem a puszta reménye.

-
FOTÓ: REUTERS SINGYE WANGCHUK
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.