Pesszimista a miniszterelnök?!
Egy gazda valószínűleg nem vágja ki bőven termő, ízletes gyümölcsöt adó körtefáját, nem küldi mészárszékre jól tejelő tehenét pusztán azért, mert elértek egy bizonyos életkort. Irracionális lenne, ha a döntést a regionális önkormányzat vezetője hozná meg ebben a kérdésben.
Ehhez a véleményhez közelít a miniszterelnöki álláspont is, legalábbis erre következtethetünk az Idősügyi Tanács 2012. decemberi ülésén közzétett gondolataiból. Felcsillantotta ugyanis az egyéni felmentés lehetőségét azok – kiemelten az orvosok – számára, akik munkájára a nyugdíjkoron túl is szükség van. Koncepciójával egyet is értenénk, ha a döntést a megfelelő szinten hoznák meg, és nem vonná magához az elbírálás lehetőségét. Ez esetben viszont felesleges az országgyűlési határozat.
Vitatom a jogszabály megalapozottságát. A nyugdíjasok nem ellenszolgáltatás nélküli állami juttatást élveznek, hanem egy (társadalom) biztosítási szerződésnek megfelelő járadékban részesülnek. A korhatár meghatározása a kontraktus egyik érdemi pontja. Addig a munkavállalók folyamatosan teljesítik járulékfizetési kötelezettségüket (egyébként nem lennének jogosultak nyugellátásra), ezt követően a biztosítón a sor, hogy eleget tegyen vállalt kötelezettségének, folyósítsa a nyugdíjat.
A korhatár elérésével azok számára is esedékes a nyugdíj, akik fizikai és szellemi képességeik teljességének birtokában maradnak. Ők a biztosítási szerződéstől teljesen függetlenül, a munkapiac logikája szerint köthetnek egy újabb megállapodást, azaz munkaviszonyt létesíthetnek. Ez életciklusuk adott periódusában bérjövedelem szerzését teszi lehetővé. Ez a kontraktus is – mint minden racionális gazdasági tárgyú megállapodás – a két szerződő fél szabad akaratán, az előnyök mérlegelésén alapul. A munkavállalók nyilván nemcsak bérüket termelik ki, hanem azon túlmenően a fizetendő járulékokat, adókat és – a vállalat számára még – nyereséget is (különben nem foglalkoztatnák őket).
Diszkriminációtól mentes társadalomban az elmondottak érvényesek lennének a közszférára is. Ezen a területen sem indokolt korlátozni a két fél kölcsönös előnyökön alapuló szerződéskötési lehetőségét! Ezt kell biztosítani a jogi háttérnek. Érthetetlen, hogy milyen alapon köti össze a miniszterelnök a két egymástól független szerződést. Miként ígérhetett az általa kiválasztottaknak olyan bért, amely kárpótolja őket a kieső nyugdíjért? A munkavállaló ugyan jogszerűen szüneteltetheti járadékát (tekintsünk el attól, hogy ezt esetleg kényszerből teszi), de a munkaszerződésben rögzített bér nem kompenzálhatja a kieső nyugdíjért. Erre nem lelhető jogalap!
A meglett korú közalkalmazottak és köztisztviselők a versenyszférában elvétve találnak foglalkoztatási lehetőséget, mivel nem rendelkeznek a termelő szervezetek által igényelt vállalatspecifikus tudással (egy kandidátusi fokozattal rendelkező történész nyilván kitűnő előadásokat tart az ókori adóbirodalmakról, de nem lenne képes irányítani egy vállalati adócsoportot). Álságos lenne tehát azt mondani, hogy az a közalkalmazott, aki még produktív tevékenységet képes és kíván folytatni, vállaljon a versenyszférában munkát. Ez fordítva is igaz: a nyugdíjba vonulók megüresedő munkahelyeinek betöltésére a munka nélkül lévők tudása általában nem felel meg, híján vannak az elvárt kompetenciáknak.
A kettős mérce egy másik dimenziója is megjelenik. A törvény betűje szerint egy személy nem kaphat az államtól két címen javadalmazást. Bizonyos csoportok azonban továbbra is két címen élveznek jövedelmet: például azok a polgármesterek, akik egyúttal parlamenti képviselők is.
Rövid távon, az államháztartás szempontjából mutatkoznak a parlamenti döntésnek látszatelőnyei: a nyugdíjkorhatárt elértek tényleges nyugállományba erőltetésével a helyüket betöltők számával csökken a munkanélküliek állománya, és így a részükre folyósított ellátás nagysága. A nyugdíjba kényszerülők és a helyüket betöltők tudása, emberi tőkéje között viszont lényeges az eltérés, ami megmutatkozik a hozzáadott értékhez való hozzájárulásukban is. Ezzel mind a jelenbeli, mind a potenciális, jövőbeli növekedés lehetőségét szűkíti be a parlament. A még hatékonyan alkalmazható emberi tőkéről való lemondás az erőforrások elfecsérlését jelenti. A törvény megtiltja az érettség szakaszában, „csúcson” levő termelési erőforrás alkalmazását, amely pedig további ráfordítások nélkül és még gazdaságosan működtethető lenne.
A tömeges nyugdíjazás nem szolgálja a felsőoktatás színvonalának megőrzését, még csak a képzés mennyiségi elvárásainak való megfelelést sem. Az Európa 2020 stratégia – amelyet Magyarország is aláírt 2010-ben – célul tűzi ki, hogy az ifjabb generáció legalább 40 százaléka rendelkezzen felsőoktatási oklevéllel. Ez hazánk nemzetközi versenyképességének egyik feltétele. E cél irányába történő elmozduláshoz megfelelő létszámú és minőségű oktatógárdára lenne szükség.
Korunk egyik legnagyobb kihívása a fejlett országokban a társadalom elöregedése, amit súlyosbít a fiatalok első munkapiaci megjelenésének időbeli kitolódása. Mindkettő korlátozza az aktívak és növeli az eltartottak számát. Ezt az ellentmondást az országok többsége a nyugdíjkorhatár növelésével próbálja megoldani. A parlament szembement ezzel a trenddel, vitatott döntésében nehéz lenne felfedezni akár a főáramú, akár az unortodox közgazdaságtan (?!) jellemző jegyeit.
A legsúlyosabb, azonnal érvényesülő következmény azonban az lehet, hogy a kényszerű és tömeges nyugdíjazással veszélybe kerül az egészségügyi intézmények, a közigazgatás és a felsőoktatás normális működése. A fokozattal rendelkezők nagy részének nyugállományba vonulásával sok egyetemen, főiskolán lehetetlenné válik az oktatott tárgyak és az intézmény egészének akkreditálása.
Ezekhez az érvekhez csak pironkodva teszem hozzá: a tervezettnél korábban nyugállományba vonulóknál ez a kényszer lelki törést válthat ki az esetleg felmerülő egzisztenciális problémák mellett. Feleslegesnek érezhetik magukat, egyéni céljaik egy részének megvalósítása ellehetetlenül, szakmai életpályájuk a még emelkedő szakaszon megtörik, befejeződik.
Zárásként illik választ adnom arra, hogy miből következtetek a miniszterelnök pesszimizmusára. Eddig erős kétkedéssel éltük meg a piaci folyamatok indokoltnál erősebb korlátozását, de tapasztalhattunk benne egy határozott irányultságot. A kormány gazdaságfilozófiája az állami tulajdon, az állami befolyás növelésében konkretizálódott.
A miniszterelnök hite – úgy tűnik – most a közszféra szervezeteinek irányítóiban is megrendült. Már nem bízik eléggé bennük, nyilván ezért vonja magához az egyéni felmentés megadásának lehetőségét azok esetében, akikre a nyugdíjkorhatár után is szükség lehet. Ebből arra következtethetünk, hogy például egy egyetemi tanár további foglalkoztatását illetően tanszékvezetője, intézetigazgatója, dékánja, rektora, minisztere (és helyetteseik) nem képesek szakszerű döntést hozni.
De vajon miként tudnak döntésre képtelen vezetők megfelelő javaslatot előterjeszteni? Azt mégsem tételezhetjük fel, hogy legendás munkabírása ellenére miniszterelnök úrnak lenne ideje a részletek ellenőrzésére.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
