A napokban Izlandon népszavazáson döntöttek a földkérdésről: a lakosság több mint 80 százaléka szerint a természeti kincseknek – a termőfölddel együtt – nemzeti köztulajdonban kell maradniuk. A szigetország messze van, a példa viszont nagyon is releváns: bizonyítja, hogy egy (még nem EU-tag, de csatlakozási tárgyalásokat folytató) európai államban a föld tulajdonának országon belül tartására létezhet hatékony alkotmányos megoldás is.

Ami viszont nálunk zajlik, az nemcsak az izlandi eset fényében, hanem a Fidesz vidékstratégiájához képest is a földvédelem paródiája. A kétharmad az elmúlt év utolsó parlamenti munkahetén az alaptörvénybe szavazta – a családi gazdaságok és a kisgazdálkodók önkéntes társulásán alapuló szövetkezetek preferálása helyett – az „integrált mezőgazdasági termelésszervezést”.

Arról, hogy ez miként működik a miénkhez hasonló vadkapitalista viszonyok között, pontos leírást találhatunk John Steinbeck könyveiben (Édentől keletre, Érik a gyümölcs). Az integrációs modellben ugyanazon a pályán verseng egymással a gépesített tőkés nagybirtok és az önfoglalkoztató családi gazdaság, miközben a játékszabályok az előbbit támogatják. Az erőforrások – nemcsak a tőke, hanem a föld is – az integrátor felé áramlanak: a birtokkoncentráció gyorsul, a kiszolgáltatott kicsik sorra ellehetetlenülnek, a gazdák földönfutóvá vagy (jobb esetben) napszámossá válnak, olykor a saját korábbi földjükön.

A hírek szerint nálunk is minden készen áll a steinbecki típusú integrációra: az országot hét régióra osztják, azaz hét nagy (és a kormánypárttal bizalmi kapcsolatban álló) agrároligarcha kapja meg a lehetőséget, hogy maga alá szervezze – vagy inkább gyűrje – a hatalmába adott kisebb termelőket. Hogy ez a jelenleg már csak Dél-Amerikára jellemző, minimális foglalkoztatás mellett maximális profittermelésre, a dolgozók és a föld teljes kizsákmányolására épülő rendszer miért érdemel alkotmányos védelmet, arra az alaptörvény-módosítás vitájában egyetlen szót sem vesztegettek (eltekintve attól a szokatlan epizódtól, amikor a szavazás alkalmával a jobbikos Novák Előd hazaárulónak nevezte a javaslatot megszavazó kormánypárti honatyákat).

A nagyközönség az eset kapcsán kapott azért támpontot az ütköző álláspontok értékeléséhez. Kiderült, hogy a konzervatív jobboldal irracionális szövetkezetfóbiája – amelynek a jegyében húsz éve a magyar vidéket máig hatóan tönkretették – csont nélkül átöröklődött az ideológia nélküli, de minden önigazgató struktúrától irtózó Fideszre. Azzal pedig, hogy Ángyán József az alkotmánymódosítás ellen szavazott, elvált az ocsú a tiszta búzától: ha az a kérdés, hogy a voksolási fegyelmet ezúttal fogcsikorgatva őrző Orbán-frakció képviseli-e a magyar gazdák érdekeit, vagy a lelkiismereti kiszavazók, aligha kell sokat töprengeni, melyikük az ocsú.