Az egyik elutasítja a nemzeti összetartozást, a másik ezt tekinti kiindulópontnak. (...) Az egyik szembefordít, a másik nemzeti együttműködést épít”.

A kérdés az, vajon csupán a politikailag motivált nézőpont különbözősége idézi elő, hogy valóban szinte lehetetlennek látszik közös nevezőre hozni a „jobboldali” konzervatív és a „baloldali” liberális nemzetkoncepciót.

A tudomány új eredményei szerint a szembenállás mélyebben fekvő okra vezethető vissza. Agyunk ugyanis – ellentétben a régi feltételezésekkel – már születésünk pillanatában sem „tiszta lap”. Szülessünk bármilyen szülőktől, nevelődjünk bármilyen családban, eleve rendelkezünk bizonyos – viselkedésünket „tudat” alatt befolyásoló – erkölcsi beállítódással. (Graham, J. Liberals and Conservatives Rely on Different Sets of Moral Foundations.) A kísérletek öt ilyen örökölt etikai elvet azonosítottak: ne sérts másokat, légy igazságos, engedelmeskedj a tekintélynek, kövesd a csoportot, őrizd meg „tisztaságodat”.

A felsorolt morális elveket mindenki elfogadja, de az emberek két jellegzetes csoportra oszlanak abban a tekintetben, melyeket gondolják fontosabbnak. A liberálisok – a kísérletek szerint – az első kettőt tartják a meghatározónak: ne korlátozzanak másokat és igazságosak legyenek. A tekintélynek való engedelmeskedés és a közösség véleményének elfogadását illetően viszont hajlanak a kompromisszumra. Ők újítók és változáspártiak. A konzervatívok – ezzel szemben – a tekintélyeknek való engedelmességet, a csoporthoz való hűséget és a testi vagy spirituális tisztaságot olyan alapvető morális elveknek tekintik, amelyekben nincs helye a kompromisszumnak.

A jobboldal tehát a „nemzetet” alapvetően morális kategóriaként szemléli. Amikor azzal vádolja a baloldalt, hogy az „ráront nemzetére”, akkor komolyan úgy vélik: aki kompromisszumra kész más „nemzetekkel”, az elárulja a „hazát”. A jobboldal morális szemüvege a tekintélyre van kalibrálva. Ebből a nézőpontból soha fel sem vetődik, hogy a nemzetre való hivatkozás esetleg a nemzeti érdeknek ellentmondó cselekedeteket is kiválthat.

Az emberiség történelme egyre növekvő méretű és komplexitású közösségek létrejöttéhez vezetett. Így született és épült egymásra először a nagycsalád, majd a törzs, később a királyság, végül a birodalmak. Egymásba „skatulyázott” közösségek egész sorozata keletkezett, az újonnan létrejövők magukban foglalták a kisebbeket. Ám ez a probléma új formában bukkant fel az ipari forradalmat követően. A. Smith sokat idézett mondása – „Ebédünket nem a mészáros, a serfőző vagy a pék jóindulatától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekeiket tartják szem előtt” – ugyanis nem csupán egyénekre, hanem nemzetekre is igaz. Mindaz a gazdagság, amelyet magunk körül látunk, lényegében a kereskedelemnek tulajdonítható. Ezt az együttműködést azonban akadályozta az egykori királyságok belső heterogenitása. Ezért született válaszként a „nemzet”: a nagyszámú és sokféle egyének nehezen integrálható halmazából jött létre az egy nyelvet beszélő, egymás iránt szolidáris emberek homogén közössége.

Az, hogy a világot az emberek a morál különbözőképpen „kalibrált” szemüvegén keresztül szemlélik, normális esetben nem okoz problémát. Ám, ha egy viszonyra morális kategóriaként tekintünk, akkor annak megítélésénél – egy másik kutatás szerint – a ráció háttérbe szorul. „A háború – idézik sokan Clausewitz mondását – a politika folytatása, más eszközökkel”, amely arra utal, hogy még a háború kérdésében is bizonyos értelemben racionálisan járunk el. Mérlegeljük a következményeket, és ha a költséget túl magasnak ítéljük, ráébredhetünk, nem érdemes háborúzni. Ám, ha a háborút nem a ráció, hanem a morál szemszögéből ítéljük meg, akkor az erkölcsi kötelesség felülírja a józan ész tanácsát. [Ginges, J. Atran, S. (2010) War as a moral imperative]

A nemzeti érzés ellentmondásosságát hadd világítsam meg még egy új tudományos eredménnyel. A csapodár hímeket hűségessé, a zsugori embereket adakozóvá tevő oxitocint a szeretet hormonjának is nevezik. Hatására a magányosok társaságkedvelők, az önzők jótékonykodók lesznek. Sokakban még az is felvetődött, hogy a válságba került házasságokat oxitocinkúrával gyógyítsák. Ám ha valakiben felvetődne, hogy az oxitocinnal akár egy széthúzó nemzetet is egyesíteni lehetne, csak lassan a testtel! Kiderült ugyanis, hogy az oxitocin ugyan összekovácsolja a csoportot és gördülékenyebbé teszi az együttműködést, ám közben szembeállít a többi csoporttal. [Carsten K. W. (2010) Science, 11. June] Vagyis, ha egy széteső közösséget oxitocinkúrára fognánk – amiként most a „nemzeti kúrát” ajánlgatja Orbán Viktor – erősödne az összetartása, de szükségképpen a környezet más csoportjainak ellenségévé tennénk.

Ezért nem szabad a nemzeti érzést csodaszerként kezelni. Tekintsünk rá úgy, mint valamiféle gyógyszerre, amelynél el kell olvasni a használati útmutatót. A „Nemzeti Gyógyszeren” például a következő olvasható: „A nemzeti érzés hatékony orvosság széthúzó közösségek kúrálására. Vigyázat: erős hatóanyagot tartalmaz, és komoly káros mellékhatásai lehetnek. Óvatosan kell bánni az alkalmazásával, és tegyük olyan helyre, ahol nem férhet hozzá nem kellően józan és nem hozzáértő személy. Ám még szakember is csak kis adagokban, és a mellékhatásokra folyamatosan ügyelve alkalmazhatja. A használat során pedig különösen óvatosnak kell lenni azoknál, akiknél a korábbi alkalmazás során káros következmények léptek fel.”

Cikkünk nyomán

2012. március 19-i lapszámunk 6. oldalán Háborús helyzet a kórházakban című írásunk egy konkrét ügy kapcsán negatívan értékelte a Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinikájának működését. Az egyetem kérésére közöljük, hogy a konkrét ügy kivizsgálása után az ÁNTSZ Országos Tisztifőorvosi Hivatala megállapította, hogy a panasz alaptalan volt, a beteg kivizsgálása és ellátása az elvárható gondosságnak megfelelően történt.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.