Nézzük, mi kell még. A Mol meg néhány gázipari cég már megvan, de jó lenne valami az árampiacról is. Esetleg egy bank még a kosárba? Akármire vevők vagyunk! Aztán: pénz kell a lázongó diákoknak? Lesz!!! Bajban vannak a patinás húsgyárak? Még ma elutaljuk a hiányzó összeget az önkormányzatoknak!

Látszólag minden a legnagyobb rendben, a pénz, mint a mesében, soha nem tud elfogyni, újabb és újabb aranyérmék kerülnek elő az állami csacsi alól. Hátradőlhetünk. Tényleg ennyire egyszerűen megy ez? Vegyük jobban szemügyre ezt a szamarat, vagyis a kincstárat, honnan van, honnan lesz ez a tömérdek pénz. Azt találjuk, hogy a múltkori, még Gyurcsányék által felvett IMF-hitelből pihen egy-két milliárd eurónyi a jegybanknál. Ehhez bármikor hozzáfér a kabinet, ebből vették meg a Mol-csomagot is.

A kormány saját, a jegybankban vezetett betétszámláján is mindig forog 1500-1700 milliárd forint, de ezek valójában lekötött források, melyeket idővel kormányzati kiadásokra – hiteltörlesztésre – kell fordítani. Ez utóbbi rendszeresen rendelkezésre áll, de mint látjuk, nem korlátlanul. Az IMF-hitel maradéka pedig úgy apad, ahogy a kormány érdekében áll. Valójában ez a 300-600 milliárd forint sem ad mindenre lehetőséget, ráadásul a felvett pénzt egyszer majd vissza kell fizetni, vagy így (a megmaradt IMF-hitelt is felhasználva), vagy úgy (például más kölcsönügyletből).

Dézsmálható még a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosításával visszaszerzett, adósságcsökkentésre vagy a költségvetés folyó ügyeire még el nem költött részvénycsomag, mint ahogy az egykor 500 milliárdért vett, mára ebből egy jókora részt elveszítő Mol-pakett is ilyesfajta tartalékul szolgálhat. Igaz, erre mint stratégiai befektetésre tekint a kormány, de mint a kabinetből többen is világossá tették, ha szükség lesz rá, nem félnek majd értékesíteni az olajtársaságban meglévő állami tulajdonrészt.

Ennyit találtunk a kincstárban, ebből osztogat bőkezűen a kormány. Nagyvonalú számítással 3000 milliárd forint, aminek jó része unortodox módon került a kasszába, és vélhetően az elköltése is főleg e filozófia szerint – vagyis az állami cégportfólió bővítését szolgálva – történik majd. Ha nagyon keresnénk, talán találnánk még némi „szándékot” kötvénykibocsátásra: ha elfogy a pénz, lehet teremteni, ha kölcsönkérünk azoktól, akiknek van. Az eladósodást – amit ugye manapság a pokolra kívánunk – is meg lehet magyarázni, ha a szent cél érdekében élnek vele.

A kormány emberei azonban nem így számolnak. Ők azt mondják, amikor az MVM megveszi az E.ON-tól a gázipari cégeket, a saját szakállára teszi, tehát abból a pénzből, amelyet egyébként a piacon beszed. Vagyis nem a költségvetést pumpálja. Ez tehát – e logika szerint – egy fillérjébe nem kerül az adófizetőknek. Ugyanígy gondolkodnak a magánpénztári vagyonról. Olyan intézkedéseket hoztak a közelmúltban, amelyek e hatalmas összeg nélkül is garantálni fogják a későbbi nyugdíjakat, értékállóan – mondják.

Vagyis megint semmit nem veszítenek az adófizetők. Az IMF pénze pedig, amelyet a Molba fektettek, idővel megtérül, ezért ne azt nézzük, most hogy állnak a cég részvényei, jobban mondva, ezt ne is nézzük, hanem azt, hogy végre megint a miénk a hazai olajpiac. Nos, így teremtődik a pénz ebben a világban, szinte az ölünkbe hull, csak az előző kormányok elég bénák voltak hozzá, hogy ezt észrevegyék, kihasználják. De megyek is, mert mintha szamárbőgést hallanék a kertben, hátha...

Esztergomi út – a város adósságainak nagy részét is átvállalta az állam