Az orbáni tézis szerint a munkaalapú társadalmaké a jövő, ami az ő értelmezése szerint egyet jelent a termeléssel. A termelés eredménye a termék, s ami fontosabb minden rásegítésnél, állami szubvenciónál, hogy vegyék-vigyék. 

Ha az árucikk csupán cikk marad, ami polcokon porosodik, nincs az a támogatás, amely a termelést életben tartaná. De miért volna alacsonyabb rendű ennél a szolgáltatások széles köre vagy a kereskedelem? Valós ellentétpár-e a jóléti és a munkaalapú társadalom, vagy a kettő harmonikus kapcsolata az üdvözítő?

A leegyszerűsítő tételek szajkózása ebben az értelemben is könnyen tévútra visz, ugyanakkor tetszetős ez a tévút, mert oda vezet, ahol az előítéletek és az indulatok amúgy is gyűlnek – kiket és mit lehet elítélni, szembeállítani, netán immár a profit szót gyanús színben feltüntetni a kudarcok miatt. Európa leszakadása ebben a képletben a kényelem és a fogyasztás tobzódása, illetve a munka háttérbe szorulásaként jelenik meg, mintha Nyugaton már nem is dolgoznának az emberek. Ennek tükrében meglepő, hogy munkájuk hatékonysága így is jó negyven százalékkal magasabb, mint a mi régiónké. Az pedig, hogy a feltörekvő országok tradíciói, tartalékai, az ázsiai államok társadalmi berendezkedése lehetővé teszi, hogy közülük néhány maga mögött hagyja a fejlett világot, igaz, mint ahogy az is, hogy az átrendeződés megindult. De nem számolni azzal, hogy a lendület ott is felszínre hoz majd új ellentmondásokat, akár a hagyományos újraelosztás megkérdőjelezésével, akár a civilizációs technikák átvételével, az életformaváltással, és igen, a fogyasztás emelkedésével – olyan, mintha csak az egyik szemünket használnánk.

Érdekes, hogy pont akkor, amikor Magyarországon szakad a szociális háló, tömegek tengődnek, s akinek alkalma van egyáltalán kenyeret keresni, az minden szabadidejét föláldozza ezért – de közben fennen hirdeti, hogy a nála kiszolgáltatottabbnak, szegényebbnek akár adminisztratív eszközökkel is át kell íratni az értékrendjét, mert megszokta, hogy őt az állam „kiszolgálja”. Pedig jelenleg a munkaalapú társadalom kiépítésének a legnagyobb gátja, hogy nincs munka. A közmunka fontos, de optikai csalódás azt hinni, hogy ez maga a megváltás.

Az elfogadható állás és kereset Magyarországon ma a legnagyobb értékek közé tartozik, ami nem okvetlenül jár együtt a munkakultúra színvonalának növekedésével. Hogy a túlkínálat hogyan deformálja a munkaalapú társadalom ideáját, létezik-e, s mennyire elterjedt az (ön)kizsákmányolás, a biztonság hiányából fakadó szorongás, az erre némileg építő munkaadói magatartás, a kétféle bérezés (borítékon belüli és kívüli premizálás) ostora – ezekről keveset tudunk, mint ahogy arról is, milyen a megtizedeltek (munkanélküliek) körében életben (állásban) maradni.

A téveszméknek nem csupán a jelene okoz kárt, hanem a holnapot érintő sok hamis várakozás is. Az értékrend és a normák viszonylagossága, bizonyos szabályszegések állami véghezvitele vagy „szponzorálása”, a szeszélyesen változó törvényi környezet, az eddig is nehézkes társadalmi mobilitás még szűkebbre szabása fokról fokra gátolja egy egészséges, nem csupán magára a munkára, hanem egyben a teljesítményre is koncentráló magatartási minta megteremtését, elismertetését.

Ezek nem pótolhatók politikai blablával, kommunikációs fogásokkal, jelmondatokkal. Még akkor sem, ha a munka tényleg nemesít.