Magyarország minden jelenlegi súlyos nehézség ellenére a történelemben szinte példátlan gazdasági lehetőségeket biztosító közösség tagja, amelytől rendszeresen óriási összegeket kap fejlesztési programjaihoz, hogy minél előbb felzárkózzon a több tekintetben fejlettebb Nyugat-Európához. A közösség és tagjai magas elvárásokat támasztanak szervezeteik és tagjai elé. Ez felzárkózásunk kulcsa, s szinte bántó egyszerűséggel fogalmazva, az ország számára nincs más növekedési forrás.

Mint a világ valamennyi országa számára, Magyarországnak is parancsoló szükségszerűség az alkalmazkodás. Ez elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy eddig értelmezett szuverenitásunk jelentősen módosul, sőt csökken, s meg kell tanulnunk más feltételek között élnünk és boldogulásunkat keresnünk. Félő, hogy ennek nincs alternatívája, illetve amit kínálnak, arról gyorsan ki fog derülni, hogy tragikus következményekkel járna a nemzet számára. A változás mindig nehéz, különösen, ha ezt történelmileg viszonylag rövid idő alatt kell végrehajtani. Magyarország ebben a folyamatban az útkeresés szakaszában van, s úgy tűnik, hogy e sorsdöntő, történelmi mértékű pillanatokban a nemzet magára maradt.

Ritkán adatik meg egy országnak, hogy politikusai túllépnek létezésük korlátain, s érthető újraválasztási törekvéseiket kordába szorítják, hogy rövid, sőt középtávú áldozatokat vállalva valós diagnózist adjanak a választói közösség állapotáról. Hogy vállalják annak kimondását, hogy a gondok, problémák kezelése nagyon fájdalmas lesz, s nincs rövid távú megoldás. Nem felmentés, s még csak nem is enyhítő körülmény, hogy választott képviselőink, a politikusok a demokráciában a társadalom olyan alrendszerében működnek, amelyben hivatásuk gyakorlásának feltétele az, hogy megválasszák, s újraválasszák őket, ami aligha készteti őket a nehéz kérdések felvetésére. Az előttünk álló 2014-es választásokon ráadásul várhatóan minden eddiginél keményebb és szélsőségesebb eszközöket fognak használni, s nem számíthatunk arra, hogy az indulók valós problémák napirendre tűzésével sikerrel fognak járni. Sietek hozzátenni, hogy a politikusok viselkedése nem magyar sajátosság, hanem a nagy hagyományokkal rendelkező demokráciákban is számtalan példa van erre, mint ezt legutóbb éppen az amerikai elnökválasztás során tapasztalhattuk. Az ország számára ezért létfontosságú, hogy a választási kampány során sikerüljön olyan viszonyokat kialakítani, amelyek között a társadalom, a választók megismerik, hogy mi a „lényeg”.

A lényeg pedig az, hogy mind a társadalom, mind az egyén kellő önismerettel rendelkezzen. Tudja helyét, ismerje lehetőségeit és sebezhető pontjait. Ezt a tudást aligha várhatjuk a politikusoktól. Nincs más választás, mint hogy a társadalom önvédelmi reflexe reagál, s elemi erővel tör fel a tisztánlátás igénye. Ennek a reflexnek a kiváltására az értelmiség hivatott. Mert még mindig ők a viszonylag legfüggetlenebb tagjai a társadalomnak, egyértelműen értékhordozók, hivatásuk az elemzés, hogy sokoldalúan, a tudomány szigorú szabályai szerint bizonyítsák téziseiket, és eléggé nyitottak ahhoz, hogy életmódjukat nem veszélyeztető módon ütköztessék nézeteiket. Keserű érzéssel és kritikát magamra vonva vállalom annak kimondását, hogy a magyar szellem, kultúra és tudomány jeles képviselői még nem léptek igazán pástra, nem vállalták hivatásukat. Értem az egzisztenciális aggodalmakat, félelmeket, különösen a mai világban. Kívülről úgy tűnik azonban, ha vannak is új, eredeti, a világunkat, magunkat jobban megismerő munkák, ezek nem válnak széles körben ismertté, s nem tudnak katalizátorrá lenni. Értelmiségünk mintha elefántcsonttoronyba zárkózna, belterjes és szűk műhelyekben folytatják vitáikat, s ha az egyszerű olvasó kritikával lép fel, akkor duzzogó hallgatás a reakció, vagy presztízsharcot vívnak esetleg megkérdőjelezhető kommentárok kapcsán.

Fájdalmasan hiányolom azt, hogy elvétve vagy alig értesül a magyar társadalom arról, hogy miként gondolkodnak a világ más tájain a globális problémákról és milyen kiutakat keresnek. Félek, hogy értelmiségünk társadalmi megjelenésének adósságát sokáig nem fogja tudni maga előtt görgetni. Ha a szellem ma aktív és vezető képviselői intellektuális csődöt vallanak, akkor a magyarság idővel azért „kitermeli” az új szellemi vezetőket –szerencsés esetben. A késlekedés azonban sokba kerül, mert addig is vergődés lesz, és sokan áldozatul eshetnek ordas eszméknek.

Szinte érthetetlen, hogy a magyar történelem hagyományainak alig vannak felismerhető követői. Hol vannak a reformkor, a kiegyezést megelőző idők, az 1955–56-os Petőfi Kör, a nyolcvanas évek Fordulat és Reform nemzedékeinek utódai? Felfoghatatlan, hogy a liberális, baloldali és konzervatív értékrend képviselői bulvárlapokba kívánkozó módon civódnak, s nem képesek arra, hogy alkotó vitát folytassanak állapotainkról. 1941-ben Bajcsy-Zsilinszky Endrének, Benedek Marcellnek, Móricz Zsigmondnak, Szakasits Árpádnak és Szekfű Gyulának volt tehetsége és bátorsága egy baloldali lapban, a Népszavában együtt megszólalni, mai utódaik pedig szekértáborokba húzódnak vagy némák maradnak. Mivel van a gond? Nincs fórum? Könnyebb és kockázatmentesebb talán saját táborunkhoz szólni csak? Nem akaródzik kockáztatni a tévedés lehetőségét, vállalni a kritika kellemetlen, tekintélyt nem tisztelő élét? Az értelmiség magát vállaló tagjainak tudniuk kell, hogy az utókor az útkereső botlásokat elfelejti, de a hallgatást aligha. Mennyire kellene egy Szárszó, egy Erdei Ferenc–Németh László nyilvános eszmecsere!

A magyar társadalom súlyos válságon megy át. A válság tüneteit nemcsak a „laboratóriumi adatok”, statisztikák bizonyítják, hanem úgy tűnik, mintha közösségünk „ideg-, valamint keringési és vérrendszere” küzdene olyan gondokkal, hogy még azt is nehezen ismeri fel, hogy tulajdonképpen mi is a gond. Ha a politikusaink nem vállalják, s nem fogják, akkor az értelmiségünknek kellene megmutatni és elmagyarázni azt, hogy milyen valós fizikai és szellemi erőforrások állnak rendelkezésünkre, hogy kellene, kell ezekkel bánni és fejleszteni, hogy kezeljük belső problémáinkat, hogy jobban éljen és teljesebb életet tudjon magának biztosítani ez a meggyötört és szépre áhítozó nemzet.

Az ország, amely nagyon nehéz körülmények között tudott úttörő lenni, ma pellengéren áll. Csökkenő számú barátai, szövetségesei értetlenül nézik hosszú évek óta tartó süllyedését. Az ország egyre gyorsabban halad a periféria felé. A csapásokat tűrni tudó magyarság egyre boldogtalanabb, mert a gondokat csak érti, de nem látja a perspektívát. Itt van a történelmi lehetőség az értelmiségnek, hogy kilépjen a politika még oly távoli szolgálatából vagy saját elefántcsonttornyából, és elmondja, megértesse, hogy milyen a nemzetközi környezet és mit tud Magyarország kínálni lakóinak. Nyilván nem lesz egységes álláspont egyik kérdéscsoport megítélésében sem, s különösen nem a válaszokat illetően. De akkor is nagy szükség lenne az izzó, tisztító vitákra, hogy tisztán lássunk 2014-ben.

Fairfax, Virginia

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.