Lehet fogadni, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy végül hányan tanulhatnak majd tandíj nélkül („állami ösztöndíjjal”) jövőre a magyar felsőoktatásban. Ötvenezren? Harmincezren? Tízezren? A korrekt válasz így hangzik: a fene tudja. A kormány egyelőre összevissza beszél, és nem is pusztán dezinformációs szándékkal zagyválja össze a számokat, hanem mert láthatóan tényleg fogalma sincs, hogyan tovább.

Történjen bármi, reformnak legföljebb hazudni lehet

Hiszen bármit mond is a tüzet oltani egyenesen egy bulvárműsorba szaladó Orbán Viktor, a tüntető fiataloknak nem pusztán egy követelése – a röghöz kötés eltörlésére vonatkozó – nem teljesült. Minimum egy másik is nagyon messze van a megvalósulástól: az, amelyikben a köz- és felsőoktatás átfogó reformját óhajtották. Mert meglehet, azok, akik éppen kívül vannak a rendszeren, ideig-óráig elhiszik, hogy az iskolák fejetlen államosítása, a tartalmi és ideológiai diktátummal felérő új nemzeti alaptanterv bevezetése vagy épp az önfenntartó felsőoktatás légből kapott ideája maga a reform, de van egy réteg, amelyik ezt akkor sem veszi be, ha Balog miniszter és a főnöke az alaptörvény legdíszesebb asztalánál teszi le rá a nagyesküt. A diákság ugyanis pontosan tudja, mi zajlik: elvégre az ő bőrére megy.

Hogy a reform ennél a tarvágásnál azért bonyolultabb, azt jól mutatja, hogy épp az utóbbi egy-két évben vált ismertté néhány olyan nemzetközi vizsgálat, amelyikben a magyar diákok végre javuló eredményeket mutattak. Magyarán, a liberális oktatásszervezés épp kezdené meghozni az eredményeit. Javítani persze volna rajta mit, például épp egy ésszerű államosítással: ha a történet nem elsősorban a spórolásról és a kézi vezérlésről szólna, hanem arról, hogy az állam a maga erejével segít megtörni a helyi közösség nyomására megkövült szegregációt, és teremt mindenki számára egyformán jó és hatékony iskolát. Ehelyett most olyan gondok miatt forrong a közoktatás, hogy vajon nyártól hány tanár lesz kénytelen a nyugdíjat választani, illetve hogy januárban ki és honnan rendeli meg a krétát.

Ahogy egyébként a felsőoktatás is igencsak rászorult már egy átgondolt, értelmes reformra. Hiszen az ország teherbíró képességét messze túlnőtte az a rendszer, amelynek fő mozgatóereje az intézmények kétségbeesett fejkvótavadászata volt. Minden józanul gondolkodó ember tudja, hogy a jó szakemberek mellett hasznosíthatatlan diplomával bírókat is szép számmal kibocsátanak az intézmények, illetve hogy sokan csak azért tanulgatnak, mert nem jutott jobb az eszükbe. A megoldás az lenne, ha az állam évről évre biztosítana a területnek egy méltányos összeget, a józan döntéseket pedig egy mindenkire kiterjedő, de megfizethető tandíjjal motiválná.

Amit a kormány ehelyett csinál, az álságos, igazságtalan és megvalósíthatatlan is. Mindegy, mi váltja föl a mostani tanácstalanságot: legyen az a pontszámok manipulálása, az érettségi nehezítése, új szabályok bevezetése vagy bármi más, reformnak legfeljebb hazudni lehet. De azt se sokáig.