„A nemzet kötelessége, hogy (...) az alkotómunka szabadságának védelme, a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó képviselőinek személyes megbecsülése céljából létrehozza a köztestületként működő Magyar Művészeti Akadémiát.” Az MMA alapszabályának már a preambulumából kiderül, hogy Fekete Györgyék nagyon másképp gondolkodnak, mint az Akadémiát (az igazit) megalapító Széchenyi István. 

A legnagyobb magyar nem az adófizetőktől várta, hogy a neki tetsző tudomány- és kultúrpolitika érdekében a zsebükbe nyúljanak: „ha egy intézet álland fel a magyar nyelv kifejlesztésére, mely polgártársaim nevelését is elősegíti, úgy felajánlom egy évi egész jövedelmemet, mely 60 000 forintból áll, s az a felállítandó magyar tudós társaság alapjához csatoltassék” – mondta Széchenyi, világossá téve többek között azt is, hogy mi a különbség a reformkor nemzeti tőkései és a jelen újdonsült „nemzeti oligarchái” között.

Az MMA-t az alaptörvénybe protezsáló jobboldali kabinet sajátosan anakronisztikus ideákkal rendelkezik a hatalom és a kultúra viszonyáról. Balog Zoltán erőforrás-miniszter szerint „a művészeti akadémiába kell bemennie a művészeknek, a kultúrembereknek, az íróknak, költőknek, színészeknek, filmeseknek, mindenkinek” – mármint akkor, ha részesülni akarnak a kultúrára szánt közforrásokból. Szó sincs már arról, hogy virágozzék száz virág: aki művészkedni akar, az vagy besorol az MMA-ba, vagy tudomásul veszi, hogy mostantól csak hobbiból faraghat széklábat vagy rímeket. Vagy direkt és azonnali piaci sikerre van kényszerítve.

Akadémikussá válni szerencsére nem is olyan nehéz. Az alapszabály alapján (Fekete György intelmein túl, amelyek szerint az erős nemzeti elkötelezettség és a közéleti érdeklődés a legfontosabb – reméljük, mindkettő igazolható azzal, ha az ember Fidesz-rendezvényeken szaval, vagy legalább integet a színpadról) kimagasló szellemi, alkotói vagy előadói teljesítmény felmutatása az egyetlen kritérium, azaz: „a művész vagy a mű igazolhatóan széles körű nyilvánosság előtt való megjelenése, vagy (...) valamely, művészek számára adományozható elismerésben való részesülés”.

A leírtaknak a magyar kulturális élet szinte valamennyi szereplője megfelel, Kertész Imrétől Fluor Tomiig és Zámbó Árpyig (kíváncsian várjuk, hogy melyikük lesz előbb az MMA tagja), ám a jelenlegi feltételrendszerben – ahol az állami és egyéb kitüntetések kiosztása, illetve a nyilvánosság csatornáihoz történő hozzáférés is elintézhető házon belül, a jobboldalon – nem lesz nehéz kizárólag „nemzeti elkötelezettségű” kultúrmunkásokkal feltölteni a sorokat. Különösen úgy, hogy a történelmi küldetés (Orbán szavai szerint: segíteni a miniszterelnöknek a rossz elleni harcban) teljesítőit evilági jutalom is várja: 50-ről 250-re emelték az akadémiai tiszteletdíjjal (havonta kézhez kapott állami apanázzsal) ellátandó tagok számát. Díjazásuk az évtized végére eléri a valódi akadémikusokét, ami jelenleg havi 455 ezer forint. És még mielőtt megállapítanánk, hogy ez egész reménytelenül dohos, avult és XIX. századi, megint felbukkan abból a századból Széchenyi, hogy ezt – mindkét Akadémiája nevében – kikérje magának.