Kígyózó éhségsorok
„Iszonyú tömeg volt ma, magunk is alig hittünk a szemünknek, leírhatatlan. Az emberek feszültek, türelmetlenek, kétségbeesettek voltak. Aki 11-kor beállt a sorba, öt körül került sorra, addigra teljesen szétfagyott. Egy a jó: hogy mindenkinek jutott étel!”
Aki legalább a közösségi oldalon megosztott fényképeken látta, hogy az óbudai Faluháztól a krisnások (tőlük az idézet) Blaha Lujza téri kondérjáig milyen hosszúra nőttek a különböző helyeken várakozó éhségsorok, azt is be kell látnia: ennek már semmi köze a legelesettebbeket megillető hagyományos szolidaritáshoz, együttérzéshez, krisztusi szeretethez. Ez maga a hétköznapokra rátelepedő, jóakarattal megoldhatatlan nyomor. Azok nyomora, akik néhány éve is szűkösen éltek már, de polgári gerincük még elég kemény volt és lehetett ahhoz, hogy feladva büszkeségüket beálljanak a legnyomorultabbak közé – egy tál ételért. Még most sem a legrosszabbul öltözöttek, nem rongyokba burkolóznak, sokkal embertelenebb történt velük: a nélkülözés megtörte a tartásukat. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének morálja szerint igazi senkik lettek, hiszen már semmijük is alig van.
Az a polgári gerinc roppant meg, amelyről nagy ívű karácsonyi interjújában Kövér László házelnök azt mondja: „Amit a polgári oldal felépít, azt a baloldal lerombolja... Vissza kell adnunk az értékeket a társadalomnak, ez a 2014-es választások tétje”. Vajon tudja-e Kövér László, hogy a hazugság nem része a polgári értékeknek? Tudja-e, hogy amit az új elit, az álarc-arisztokrácia és nem a baloldal lerombol, az maga a maradék magyar polgárság? Tudja-e, hogy az éhező sorok láttán micsoda álszent cinizmus a kormányfő ünnepi üzenete, hogy karácsonykor „nem számít, milyen éved volt, elrontottad-e, ha bajban vagy, mélyre kerültél is, szenteste megértheted, hogy van, mindig van remény. Csak rajtad áll, elfogadod-e”. Mert szerinte: „ma Magyarország – és most, hogy kimondom, még én is meglepődöm – valójában erős ország”.
Ha ízléstelen demagógiának gondoljuk a nyírteleki Kedvesház huszonöt halmozottan hátrányos gyerekénél tett váratlan – utóbb közzétett – látogatását, s az intézet „isteni” (fideszes) megajándékozását az 1,2 millió forintos közműtartozásával, vajon demagógia volna-e, ha erre azt mondanánk: kérdezze már meg, miniszterelnök úr, miben reménykedjenek vízkereszt után? Merthogy a rendszerrel van baj, nem csak a számlákkal. S mi lesz az ételosztó sorban toporgókkal?
Mennyire érzik erősnek ők a Fidesz-országot? Elfogadják-e a kormány ígérte reményeket? Tényleg annyi volna a választási lehetőségük, hogy eldöntsék, látnak-e esélyt abban a szerencsejátékban, amelyben a hatalom azt akarja, hogy higgyenek? Mert az élettel szemben „van történelmi felhatalmazás, van történelmi feladat, és van küldetés”. Annak belátásával, hogy persze ezt a történelmi felhatalmazást, történelmi feladatot és küldetést úgy hívják: Orbán Viktor.
Meddig kellene vakon elfogadniuk azt a hazárdjátékot, amelyet a fideszes kétharmad játszik immár kétharmadnyi országgal? Mert mintha túl hosszúra nőttek volna a karácsonyi éhségsorok. S mintha egyre rövidebbek volnának a beválthatatlan, átlátszó, „mindenki jól jár” ígéretek.
