– Milyen érzés – kérdezte a nő –, hogy éppenmost ítélte halálraHomejni ájatullah?

Napos kedd volt Londonban, de a kérdéstől kihunyt a fény. Nem igazán tudta, mit mond, de így válaszolt:

– Nem jó érzés. A következőre gondolt: halott ember vagyok. Azon tűnődött, hány napja maradt még, és úgy vélte, hogy a válasz valószínűleg egy számjegyű. Letette a telefont, és leszaladt a lépcsőn a dolgozószobájából, mely a keskeny islingtoni sorház emeletén volt. A nappali ablakain lévő spalettákat nevetséges módon becsukta. Aztán bezárta a bejárati ajtót.

Bálint-nap volt, de már nem jött ki jól a feleségével, Marianne Wiggins amerikai írónővel. Hat napja az asszony azt mondta, boldogtalan a házasságban, „már nem érzi jól magát mellette”, bár még csak alig egy éve házasok, és már a férfi is tudta, hogy hiba volt az egész. Az asszony most őt nézte, amint idegesen járkál a házban, behúzza a függönyöket, ellenőrzi az ablakok reteszét, s testét úgy delejezi a hír, mintha villamos áram futna végig rajta, ezért neki meg kellett magyaráznia, mi történik. Az asszony jól fogadta, és elkezdték megbeszélni, hogy mit tegyenek. Marianne többes számban beszélt. Ez bátor dolog volt.

A ház előtt autó állt meg – a CBS televízió küldte. A knightsbridge-i Bowater House-ban, a csatorna stúdiójában kellett megjelennie, hogy műholdkapcsolattal a reggeli műsorban beszéljen.

– Mennem kell – mondta. – Élő adás. Nem tehetem meg, hogy ne legyek ott.

Még aznap délelőtt a barátja, Bruce Chatwin búcsúszertartását tartották a bayswateri MoscowRoad görögkeleti templomában. Ő alig két évvel ezelőtt ünnepelte negyvenedik születésnapját a Homer Endben, Bruce oxfordshire-i házában. Most pedig Bruce meghalt AIDS-ben, és a halál az ő ajtaja elé is megérkezett.

– Mi lesz a szertartással? – kérdezte a felesége.

Nem tudott válaszolni. Kinyitotta a bejárati ajtót, kiment, beszállt a kocsiba, és elindultak, bár akkor még nem tudta – nehogy otthona elhagyásának pillanatát szokatlan jelentőséggel terhelje –, hogy nem tér vissza abba a házba, mely már öt éve az otthona, csak három évvel később, mire az már nem az övé.

A kaliforniai Bodega Bay osztálytermében a gyerekek szomorú halandzsadalt énekelnek. Valahányszor fésülködött, riszl-te, roszl-te, mó, mó, mó. Odakint hideg szél fúj. Fekete madár száll le az égből, és letelepszik az udvar mászókájára. A gyerekdal ismétlődik. Elkezdődik, de nem ér véget. Körbe-körbe jár. Könnye annyiszor csöpögött, riszl-te, roszl-te, hébombóziti, niketineketi, retrokvókvaliti, vilobáj-velebáj, mó, mó, mó. Négy fekete madár ül a mászókán, aztán egy ötödik érkezik. Az iskolában énekelnek a gyerekek. Már több száz fekete madár ül a mászókán, és még ezrek töltik meg az eget, mint valami egyiptomi csapás. Elkezdődött egy dal, amelynek nincs vége.

Amikor az első fekete madár letelepszik a mászókára, még egyedinek, rendkívülinek, szokatlannak látszik. Jelenlétéből nem kell általános érvényű elméletre, a dolgok tágabb rendjére következtetni. Később, miután lesújt a csapás, az első feketemadárban az emberek már könnyen a hírnököt látják. De amikor leszáll a mászókára, még csak egyetlen madár.

Az elkövetkező években erről a jelenetről álmodik, és megérti, hogy az ő története valamiféle prológus: annak a pillanatnak a meséje, amikor az első fekete madár leszáll. Amikor elkezdődik, csak róla szól; egyedi, rendkívüli, szokatlan. Senki sem érez késztetést, hogy bármilyen következtetést levonjon belőle. Még több mint egy tucat év, míg a történet betölti az eget, mint a horizonton álló Gábriel arkangyal, mint a felhőkarcolóknak ütköző két repülőgép, mint a gyilkos madarak csapása Alfred Hitchcock nagyszerű filmjében.

A CBS irodáiban ő volt a nap híre. A hírstúdióban és különböző monitorokon felbukkanó emberek már azt a szót használták, amely nemsokára malomkőként lóg majd a nyakában. Úgy mondták ki a szót, mintha a „halálos ítélet” szinonimája volna, ő pedig tudálékosan vitatkozni akart, hogy a szó nem ezt jelenti. Ám ettől a naptól kezdve ezt jelentette a világon a legtöbb embernek. És neki is.

Fatva.

„Tájékoztatom a világ büszke muzulmán népét, hogy a szerzőt, aki a »Sátáni versek« című könyvet írta, amely szembeszáll az iszlámmal, a Prófétával és a Koránnal, valamint a megjelentetésében részt vevőket, akik tisztában voltak tartalmával, halálra ítélem. Arra kérek minden muzulmánt, hogy végezze ki őket, bárhol akad rájuk.” Valaki odaadta neki a kinyomtatott szöveget, miközben a stúdió felé kísérték, ahol az interjút adja majd. Régi énje megint vitatkozni akart, ezúttal az „ítélet” szóval. Ezt az ítéletet nem olyan bíróság hozta, amelyet ő elismer, vagy amelynek ő a hatáskörébe tartozik.

Ez egy kegyetlen, haldokló öregember rendelete. De azt is tudta, hogy régi énje szokásainak többé semmi hasznuk. Már új énje van. A vihar magjában áll, és már nem az a Salman, akit a barátai ismernek, hanem az a Rushdie, aki szerzője a Sátáni verseknek, melynek címét ravaszul eltorzították a névelő, az A elhagyásával. A sátáni versek egy regény. A Sátáni versek olyan versek, amelyek sátániak, ő pedig ezek sátáni szerzője, „Sátán Rushdy”, a szarvakkal ábrázolt figura azokon a plakátokon, amelyeket egy távoli város utcáin visznek a tüntetők, a kezdetleges rajzok akasztott embere, akinek kilóg a piros nyelve.

Akasszátok fel Sátán Rushdyt! Milyen könnyű eltörölni egy ember múltját, és új változatot kreálni belőle, egymindent lehengerlő változatot, amely ellen mintha lehetetlen lenne harcolni.

I. Károly, amikor átnyújtották neki az ítéletet, tagadta a törvényességét. Ez azonban nem akadályozta meg Oliver Cromwellt abban, hogy lefejeztesse.

De ő nem király. Csak egy könyv szerzője.

Az őt néző újságírókat nézte, és azon tűnődött, vajon így néznek-e az emberek azokra, akiket a bitófához, a villamosszékhez vagy a nyaktilóhoz visznek. Az egyik külföldi tudósító barátságosan viselkedett. Ő megkérdezte ezt az embert, hogy mit gondoljon arról, amit Homejni mondott. Mennyi re vegye komolyan? Vajon csak szónoki fordulat-e, vagy olyasmi, ami valóban veszélyes?

– Á, ne nagyon aggódjon – mondta az újságíró. – Homejni az Egyesült Államok elnökét minden péntek délután halálra ítéli.

Adásban, amikor megkérdezték, hogyan válaszol a fenyegetésre, így felelt:

– Bárcsak kritikusabb könyvet írtam volna.

Büszke volt akkor is, most is arra, hogy ezt mondta. Ez volt az igazság. Nem érezte úgy, hogy könyve különösen kritikus lenne az iszlámmal szemben, de ahogy aznap reggel az amerikai televízióban mondta, egy olyan vallás, amelynek vezetői így viselkednek, valószínűleg kevés kritikával is beéri.

Amikor az interjú véget ért, szóltak neki, hogy a felesége telefonált. Visszahívta.

– Ne gyere haza – mondta az asszony. – Kétszáz újságíró vár rád a ház előtt.

– Bemegyek az ügynökségre – felelte. – Csomagolj be, és gyere oda.

Irodalmi ügynöksége, aWylie, Aitken & Stone, a chelsea-i Fern shaw Road egyik fehér díszvakolatú házában székelt. Nem táboroztak előtte újságírók – a világsajtó szemlátomást nem tartotta valószínűnek, hogy egy ilyen napon meglátogatja az ügynökét –, ám amikor bement, az épület minden telefonja csörgött, és minden hívás róla szólt. Gillon Aitken, a brit ügynöke döbbent pillantással fogadta. Éppen Kelet- Leicester brit-indiai parlamenti képviselőjével, Keith Vazzal beszélt telefonon. Eltakarta a beszélőt, és ezt suttogta:

– Akarsz beszélni ezzel a fickóval? Vaz abban a telefonbeszélgetésben azt mondta, hogy ami történt, az „visszataszító, tökéletesen visszataszító”, és „teljes támogatást” ígért. Néhány héttel később ő volt az egyik főszónoka annak a tüntetésnek, amelyet A sátáni versek ellen tartottak, amelyen több mint háromezer muzulmán vett részt, s amelyet olyan eseményként jellemeztek, mint „a nagy-britanniai iszlám történetének egyik legnagyszerűbb napját”.

Salman Rushdie Joseph Anton című könyvét az Ulpius-ház Könyvkiadó jelentette meg Greskovits Endre fordításában.