Már-már gyilkos indulatok sejlenek föl a hazai politikában. „Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben…” – írta az év elején a miniszterelnök barátja, és a miniszterelnöknek szeme sem rebbent. Pedig Héjjasék több tucat áldozatának döntő többsége zsidó volt, így a kormánypárti publicista valójában egy tüchtig kelet-európai pogrom áldozatainak számát kevesellte.

José Manuel Barroso, Herman Van Rompuy és Martin Schulz ünnepli az Európai Unió Nobel-békedíját

Bár nem ugyanolyan jelleggel, de voltak persze kegyetlenkedések a másik oldalon is. Négy világháborús év után a frontkatonáknak vérükben volt az ölés. Nem is lehetett másként, miután egyik gyalogosroham a másik után indult neki a géppuskáknak, a borzalmas lövészárkokra milliószámra hullottak az aknák, az akkor modern ipar minden újdonságát felhasználták az ölésre.

Birodalmak hullottak szét, új országok keletkeztek, minden összezavarodott, semmi sem oldódott meg. Nemcsak Horthy Miklós rendszere származott innen, de Leniné/Sztáliné, Mussolinié és Hitleré is. Az emberi élet értéktelensége aztán a második világháborúval vált abszolúttá – de minden rosszban van valami jó, ebből legalább (legalább ebből) levontuk azt a következtetést, hogy mindennek van határa. Jó, ehhez kellett az atombomba és a kölcsönös megsemmisítés fenyegetése is, de Európában 67 éve alapvetően béke van.

1956-on és a 90-es évek balkáni háborúin kívül legalábbis, és szerencsére volt annyi eszünk, hogy utóbbiból kimaradjunk, úgyhogy Magyarországon felnőtt legalább két nemzedék, amelynek a béke a természetes. Már csak szüleink, nagyszüleink, sőt dédszüleink emlékeznek azokra az időkre, amikor az ölés természetes konfliktusrendezési módszer volt. Úgyhogy induljunk ki abból, hogy az 1919-es tömeggyilkosság vágyakozó felemlegetése gyakorlatilag értelmetlen. Ugyanúgy, mint ahogy a cigánygyilkosságokkal sem sikerült polgárháború-közeli helyzetet teremteni, még ha ez volt is az elkövetők célja.

Békéhez szoktunk, és gyermekeinknek is ezt szeretnénk továbbadni. Ezért is olyan nehéz válaszolni arra a kérdésre, mit lehet kezdeni egy elvben törvényesen, gyakorlatilag mégis illegitim módon kiépített abszolút hatalommal, amely egyszeri felhatalmazást akar választásokon(?), kormányzati ciklusokon átívelő politikai, kulturális és gazdasági egyeduralommá alakítani. Kilencvenhárom, de még ötvenhat évvel ezelőtt is viszonylag egyszerű lett volna a válasz, forradalomra van szükség, nincs mese. Ehhez elegendő, ha a konfliktust akár csak az egyik résztvevője élethalál harcnak tekinti, azzal az automatikusan azzá is válik. A haláltánchoz egy is elég, nem kell hozzá kettő, mint a tangóhoz.

Civilizált ember mégsem mondhatja ki, hogy akkor legyen forradalom. Elvégre az emberi életek kockáztatása – nagyon helyesen – túl van azon a határon, ameddig a modern társadalom hajlandó elmenni. Arra viszont mégsem számíthatunk, hogy a vágyaik szerint évtizedekre berendezkedők hajlandók lesznek önként beismerni kormányzati kudarcukat, és lemondanak az ebül szerzett jószágról. Vagyis a béke belátható ideig viszonylagos, a közélet kellemetlenül zajos marad.

A hatalom befestette magát a sarokba, nem maradt jó lépése. Egyetlen módon győzheti meg a rajta kívül állókat békés szándékairól: ha elveszíti a 2014-es választásokat, és miközben magával viszi minden hosszú távú kinevezettjét, rendben elköszön a kormányzástól.