Könnyen védhető sánc mögé húzódott a kormányzat a diáksággal szemben. Inkább számíthat a közvélemény támogatására a röghöz kötés, mint a keretszámok csökkentése ügyében. Ugyanaz a pirospozsgás önzés, amely annak idején egy népszavazással elsöpörte a tandíjat, most is mozgósítható. Milyen egészségesen is hangzik az, hogy a „polgárok pénzén képzett orvosok, mérnökök ne Norvégiának meg Angliának hozzanak hasznot!”

Dolgozzák le itt, amit rájuk költöttek az adófizetők! Utóbbiak mintha üzletemberekké válnának, s úgy kalkulálnának, hogy adót csak abba fektetnek, ami jövedelmez. Ámde van egy másik énjük is. A kormányzat nem ismeri el, de attól még létezik. Kik is a leendő egyetemisták tanítását álló adófizetők? Az áttekinthetőség kedvéért: a szüleik és a nagyszüleik. Akik egész életükben csak fizetik a költségvetésnek a magas adókat – most pl. az Európa-rekorder áfát, hogy mást ne említsek –, és nagy ritkán ki is vennének belőle. Például amikor a gyerek egyetemre megy. Minél jobb körülmények közül kerül ki, annál nagyobb valószínűséggel tanul tovább, viszont annál több adó befizetésén is vannak addigra túl a szülei. Nem a többiek pénzét viszi, hanem a sajátjaiéból kér vissza. (A többiek pedig aligha fektethetnék jobb helyre az adópénzüket, mint a felsőoktatásba.)

A kormányzati gondolkodás e láncba illeszt egy harmadik szereplőt, az államot, mintha annak saját szempontjai, aurája és kötelességei lennének, és nem csak annyi, hogy a polgárok közötti optimális kapcsolatot biztosítsa, miközben védi az egész rendszert. Mintha az emberek adóbefizetéseinek eltűnne a logikája, és maradna egyedül az államé, amely ha problémát lát, mindenkire való tekintet nélkül megoldja. Ha ezt a szerepét komolyan venné, könnyebb dolga volna.

Illusztrációként: az átlagos egyetemista, amíg eljut a diplomáig, mintegy hárommillió forint családi pótlékot kap. Az ő családja erre jellemzően nem szorul rá. Ha ezt a pénzt az állam csak a rászorulóknak adná oda, a többit félretenné, éppen annyi állna rendelkezésre az egyetem megkezdésekor, amennyibe az oktatás a diploma megszerzéséig kerül. Ez logikailag csak egy konstrukció, lényegét tekintve az élet.

Nem véletlen, hogy Európában sehol nem alkalmazzák a röghöz kötést. Nem azért, mert fantáziátlanok. Inkább azért, mert az emberekre figyelő gondolkodás mellett tarthatatlan. És végrehajthatatlan.

Mit csinálnak például azokkal, akik külföldivel kötnek házasságot, és nem Magyarországon élnek tovább? Ezért megfizetnek? Ha nem, ha ez mentességi ok, jöhetnek az álházasságok tömegével. Melyik a jobb? A „csak rossz megoldás van” helyzetek mindig akkor keletkeznek, ha egy rendszer hibás alapokra épül. A röghöz kötéssel ez a helyzet. Továbbá az, hogy bizonyítja: ha a piaci és az önigazgatási mechanizmusokat egyszerre iktatják ki valahol, mint nálunk most, akkor ha akarják, ha nem, belépnek a diktatórikus megoldások. Ezek eleinte tetszenek azoknak, akik nem maguk szenvedik el őket. Később már… de akkor már késő.