Azt a negyedik patkót el tudná felezni, fiatalember? – kérdezi az idős hölgy a bevásárlóközpont halaspultja előtt. A hentes kezében megáll a kés, láthatóan zavarba jön, és a kiválasztott ponty helyett ajánl a csomagba néhány deka pangasiust, vagyis cápaharcsát. Felébe’ van, csókolom, de ez is hal.

Karácsony közeledtével márpedig a magyar ember halat vesz, mert az szinte kötelező. Meggyőződésem szerint a többségnek halvány fogalma sincs, honnan ez a hagyomány, de ilyenkor az kell, és kész. E ponton kellene idézni néhány teológus érdekes okfejtését a lelki újjászületés, Jézus és Péter apostol „emberek halásza” példázatáról, hozzá a gasztrotörténészek érveit az emberiség vizekhez kötött életmódjából fakadó étkezési szokásainak fontosságáról és annak gondolatalakító erejéről.

De nem tesszük. Helyette háborgunk egy kicsit azon, hogy a ménkűbe lehet az a nyavalyás, ezer kilométereket utazó távol-keleti hibrid olcsóbb fogás az ünnepi asztalon, mint a kiváló minőségű hazai áru? Higgadt fejű okosságokat persze hosszasan lehetne sorolni. A cápaharcsa feleannyi tápanyagból állít elő adott mennyiségű (és boltba vihető) halhúst, mint a mi pontyunk, a pisztrángról, egyéb nem intenzív tartású fajtákról nem is beszélve.

A pangasiust olyan hajókon hozzák nagy mennyiségben Európába, amelyek lényegében úszó gyárak, önálló és automatikusan működő feldolgozósorokkal – a Hamburgba bedokkoló járműről már mélyhűtött, csomagolt készárut raknak kamionokra a daruk. Olyan hajó is akad, amely menet közben halászgat is még egy kicsit, elvégre nem csak az édesvízi halra van igény, szedjünk néhány tonna heringet is a világ legnagyobb élelmiszerforrásából, az óceánból. Ezzel valóban nehéz versenyezni.

Pedig ezt a kesztyűt mégis fel kéne venni. A magyar ember évenkénti háromkilós halfogyasztása némi jóindulattal is csak harmada az európai átlagnak, ha pedig a tengeren túli számokat (pláne, ha az ázsiaiakat) is vizsgáljuk, a kép szinte tragikus. S ez a fogyasztás is zömmel a karácsonyi ünnepekre esik.

Ráadásul a magyar halhoz kapcsolódó gasztronómiában, turizmusban, egyéb szolgáltatásokban igenis bőven akad kiaknázatlan lehetőség. Csak valahogy össze kéne rakni a dolgokat, mert az nagyon nincs rendben, hogy a pultosnak dömpingáras importot kell ajánlania karácsonykor a nyugdíjasnak. A haltermelés persze üzleti vállalkozás, az emlegetett hajók sem egy pusziért járják az óceánt, ahogy a mi halgazdaságaink sem szeretnének veszteségesek lenni.

Nem akarnék itt előhozakodni a marketinggel meg a fogyasztás-népszerűsítő programokkal, mert azokkal tele van már a csomagtartó. Más kell ide. Például olyan vízgazdálkodási rendszer, amelyben az öntözésnek és a haltermelésnek/halászatnak/horgászatnak egyszerre helye van, és az a kincs (mert az!), amelyet magyar halnak neveznek, elérhető legyen akár a kispénzű vásárlóknak is. Hogy ne kelljen senkinek azon rágódnia karácsony előtt, hogy merje-e félbevágatni a pontypatkót.