Ilyen ajándékot eddig még nem hozott nekem a Jézuska. Hozott egy gyereket. Igaz, egyelőre odabent formálódik még az anyaméh meleg műhelyében, de már beszélhetek róla, sőt írhatok is, lám, mert a babonások szerint csak a tizenkettedik hét után szabad őt a világnak bejelenteni – ő meg éppen elmúlt tizenkét hetes.

S én ugyan nem vagyok babonás, de arra fölfigyeltem, hogy ez a kicsike, akit a minap ultrahanggal meglestünk, 2013-ban jön majd a világra. Milyen élet vár terád közöttünk, ezen tűnődtem, ahogy néztem őt, akit e szerencsétlen évre, tizenhárom derekára várunk. Mi vár rád itt, te kicsike magyar? Először is mihelyst lehet, föl fogom neked olvasni a János vitézt, a Weöres-összest és Lázár Ervint, a hetvenhét magyar népmesét, majd a Toldit is, hogy nagyon szépen megtanulj magyarul, s ha kamasz leszel, további kincseket adhassak kezedbe.

Vörösmartyt és József Attilát, Mikszáthot, Tamási Áront és Márait, s ha bírni fogod majd a tempót, Kertész Imrét, Nádast és Esterházyt. Parti Nagyot, Kovács András Ferencet, Borbély Szilárdot és Kukorellyt. Mert ez a legfontosabb annak, aki magyarnak születik: gazdag szókinccsel beszélni Európa magányos nyelvét. S közben keresünk neked egy szép európai országot, te kicsike magyar.

Dobozba pakoljuk legszebb könyveinket, s elmegyünk innen Európába, mert azt akarom, hogy európai magyar légy, s ne nyomorítsanak meg halva született eszmék. El kell ebből az országból néhányunknak menni, mert mindig emberek csinálnak helyet annak, amit úgy hívnak, hogy történelmi végzet. Anyád folyékonyan beszél angolul és franciául – igyekszik apád is, hogy a nyomába érjen –, úgyhogy neked is értened kell majd az anyanyelveden kívül legalább ezen a két világnyelven.

Nem akarom örökül hagyni neked a kelet-európai gyomorgörcsöt. A magyar depressziót, a bezártságot, a karámkultúrát, ahová betereltek minket hazug és gyilkos történelmi mesék. Nem hagyhatom, hogy senkiházik köpjenek egyet, ha nevedet meghallják, hogy idegenszívűnek gyalázzanak anyanyelveden. Engem vágtak már fejbe árpádsávos zászlóval tüntetők, tudom, mi a veszély, de te ne halld meg soha, hogy mekkora hangerővel zúghat mifelénk elaljasult korunk szava.

Ne lásd az egyenruhában menetelő hungaristát, aki bakancsával hazádat tiporja szét – a sírt, hol nemzet süllyed el, ő ásta meg izomerővel, tudd, nem a vak szeszély. Azt akarom, hogy szabad ember légy, akit nem ver bilincsbe a sosemvolt magyar dicsőség, és aki saját magánéleti kudarcait nem keni sem Mohácsra, sem Trianonra. Nem, nem akarom, hogy neked füttyszóra fájjon a magyarság – ember vagy, nem választási kellék.

Ezen tűnődtem, ahogy néztem ott az ultrahangot, istenem, tizenháromban születni meg, ez milyen már, ez mennyire magyaros... Máris látni azon a rúgkapáló emberkén, hogy mennyire dacos... Bámultam a számítógép képernyőjén a kicsike embert, aki úgy kapálózott, mintha máris ki akarna bújni. „Engedjetek, hadd menjek már, míg tizenkettőt írunk!” Igen, világos, hogy ezt akarta mondani. Hiszen bármilyen kicsike még, megvan a magához való esze, kifejlődött minden szerve már –ezt a saját szememmel látom –, s barátim, bizony mondom, neki helyén van a szíve.