Ha én diák lennék, két dolgot várnék a kormánytól: tiszteletet és bizalmat. Tiszteletet azért, mert nem könnyű ma iskolásnak lenni. Sosem volt az, de most egyszerre zajlik az oktatási rendszer meg a diákság kiéheztetése, ami azért mifelénk is ritkaság, noha az ország jövője sokkal inkább múlik a fiatalokon, mint – mondjuk – a permanens jelenben élő politikusokon.

Bizalmat pedig azért, mert az elmúlt hetekben csak hazudozás meg trükközés jutott nekik, és jó lenne, ha ez az esztendő nem arról maradna emlékezetes, hogy egy generáció itt veszítette el az összes maradék illúzióját a politikával kapcsolatban – tehát rögtön az első találkozás alkalmával.

Amennyiben a kormányerők legalább alulról súrolnák azt az erkölcsi nívót, amit másoktól (például a diákoktól) elvárnak, akkor a tegnapi tüntetésekre nem került volna sor. Merthogy éppen a megosztás és a manipuláció bejáratott eszköztára fordult most a hatalom ellen – az a stratégia, amely folytonosan osztályozza, szeleteli, tömbökbe szorítja a társadalmat, és rendre ellenséget igyekszik csinálni a kipécézett csoportokból, a megszorítások aktuális áldozataiból.

A mindeddig hiba nélkül működő csodafegyver kicsorbult a szolidaritáson: a tiltakozók „humán platformja” már az otthontalanoktól a középiskolásokon, a felsőoktatás hallgatóin és a szülőkön át az oktatókig ér (a közös nevező, hogy nem fogadják el az állam kivonulását az alapvető közfunkciókból), és minél szélesebb, annál kikezdhetetlenebb.

A 22 éve csiszolódó politikai modell – a felülről vezérlésé, a „mi jobban tudjuk”-é – a szemünk előtt omlik össze. Egy vezérek nélküli, önszerveződő, a legkorszerűbb (biztosan nem a magyar közéletben és gyaníthatóan nem is az iskolában tanult) részvételi technikákat használó tömegmozgalom leckézteti a (még mindig) rendszerváltó elitet.

Akik eddig abban a hiszemben irányították (vagy inkább használták) az országot, hogy ők szülték a plurális demokráciát, ami nélkülük nem is létezne, most zavartan figyelik, hogy de, létezik, tőlük függetlenül – sőt az akaratuk ellenére – is működőképes, és a szabadságban született nemzedék sokkal jobban csinálja, mint azok, akik így vagy úgy, de még a pártállamban tanultak politizálni.

A reménytelennek látszó 2012-es év utolsó napjait megtöltötték bizakodással a diákok, és mindazok, akikért kiálltak (meg akik kiálltak értük). A készületlenül sunnyogó, sem felsőoktatási koncepcióval, sem hiteles jövőképpel nem rendelkező kormányzat pedig begyűjtött egy akkora elégtelent, hogy az – tanárosan fogalmazva – kilóg a naplóból. Megtörtént, amire talán senki sem számított: az új narratívát nem az ellenzék, és még csak nem is a világgazdasági válság írta meg, hanem az „apolitikus” ifjúság. A kétharmad immár nem diktál, hanem a bizonyítványt magyarázza – megbukott, mielőtt még a vizsgaidőszak elkezdődött volna.

Égés – ez egy hallgatóiszerződés-minta volt