Nevüket a nyugati világot átformáló társadalmi hatásuk miatt kapták. A riportalanyok valóban kiváló emberek. Ők, akik megnyilatkoznak, korban a fiam és a lányaim lehetnének. Amikor ezt az elnevezést a magyar társadalom azon szűk rétegére vonatkoztatva hallom, amelynek kétségtelen szerepe volt a társadalmi rendszer megváltoztatásában, úgy érzem, igaz ságtalanok vagyunk a szüleim, az ő nagyszüleik nemzedékével. Különösen igaz ez itt minálunk, a szocialista tábor legvidámabb barakkjában. Méltatlannak vélem, hogy elfelejtjük a szüleink nemzedékét, amelyik szörnyű életutat járt be, és hatalmas terhet viselt a vállain, hiszen közülük sokan minden poklot túléltek, de sokak el is vesztek. A második világháború embervesztesége óriási volt. Az akkori Magyarország minden 15. lakója a háború és a népirtás következtében veszett oda. Magyarország világháborús embervesztesége arányaiban a világ országai között, Németországgal együtt, a 3–4. helyen áll! A megmaradtak romjaiból építettek fel egy új, háború utáni világot!

Magam és nemzedékem a II. világháború előtt születtünk. Ma már kevesen élünk, túl a hetvenen és nyolcvanon. Módunkban volt megismerni szüleink életét, velük éltük át küzdelmeiket a meg- és fennmaradásunkért. Ők voltak azok, akik az I. világháború előtt születtek. Az ő nemzedékük teljesítménye volt talán a legnagyobb e nemzet és e nép modern kori történelmében. Erről az elmúlt évtizedekben nemigen hallottam. Ezt a minősítést nem történészként, hanem családtagként, résztvevőként, most már történeti rátekintéssel bíró öregemberként merem kimondani. Milyen is volt az életük?

Jóval több mint egy évszázaddal ezelőtt születtek. Ferenc Jóskától Kádárig tartott életútjuk. Megéltek két világháborút, öt diktatúrát, már aki megélte. Fiatalon és naivan katonák lettek a világháborúban, idegen földön haltak és hadifoglyok lettek. Aszszonyaik férjeik helyett túrták a földet, szántottak, kaszáltak, hordták a téglát meg a maltert, vártak. Kaptak összeomlást, októberi polgári forradalmat, proletárdiktatúrát, a Vörös Hadsereggel védték a maradék hazát. Elszenvedték a cseh, a szerb, a román, a francia megszállást. Örültek a lovastengerésznek, hisz szép fehér volt a lova. Ámultak a király pucscson, kaptak egy szörnyűséges Trianont, menekülést, vagonlakást, fehérterrort, frankhamisítást, világgazdasági válságot, vele iszonyú szegénységet, egyre jobbra tolódó politikát és közigazgatást. Egy király nélküli királyságot szolgáltak. Emberi méltóságról, politikai jogokról, szabadságról, egyenlőségről, testvériségről itt nemigen beszélhettek. Eközben szerettek, házasodtak, gyerekeket szültek és neveltek. Elfogadták a magas csecsemőhalandóságot, földes padlójú szoba-konyhát, és a tüdőbajt, a morbus hungaricust. Ki négy elemit végzett, sokan még annyit sem, ki érettségizett. Magukba zárkóztak, és féltek az uraktól, papoktól meg a kakastollasoktól. Az urak megkezdték az állampolgárok egy részének jogait megnyirbálni, vagyonát einstandolni, emberi méltóságát sárba tiporni. Mire elkezdett kinyílni a mi nemzedékünk csipája, apáink újra egyenruhába bújtak, hiszen volt harci tapasztalatuk! És elkezdtek egy szépséges fehér lovat követve bevonulni Felvidékre, Kárpátaljára, Észak-Erdélybe, Délvidékre. Ez utóbbi helyen megtartották 1944 telének főpróbáját, a Dunába lőttek majd ötezer magyar embert. Eközben már két éve dúlt a II. világháború, Anglia élet-halál harcát vívta, Franciaország és Euró pa nyugati fele elesett. Lengyelország újra megszűnt, de mi segítettük a hozzánk menekülteket! Mi egy ideig kimaradtunk a háborúból, de jött az agyláz, hadat üzentünk Amerikának!!!, majd a német ukáz és 150 000 ezer emberünk örökre kinn maradt az orosz hómezőkön. Kiről egy fénykép maradt, kiről egy hivatalos értesítés jött. Anyáink magukat fogták az ekék elé, enni kellett nekünk, a gyerekeiknek. Hazugság és félelem ülte meg a városokat és a falvakat. Csukaszürkébe öltözve megérkeztek a szövetségeseink, hogy megszálljanak. Huszonhat év után újra megszűnt államunk függetlensége. A legnagyobb és a legfőbb ellenállást a kormányzó fejtette ki; kiabált Hitlerrel, majd apátiába süllyedve hagyta a magyar állampolgárok megbélyegzését és kirablását. Tétlenül szemlélte 400 000 magyar elhurcolását és megsemmisítését. A szövetségesek éjjel és nappal is meglátogattak minket, és bombák ezreit szórták le ránk; szőnyegbombáztak egy teljes évig. Megtanultunk félni az egyenruhásoktól. A szürkék az utcán verték a férfiakat, a feketék a Dunába lőtték a gyerekeket, asszonyokat, öregeket. És megtanultunk rettegni a bombáktól, majd a belövésektől. Anyáink testükkel védtek, amikor meghallották a bombák süvítését vagy az aknák robbanását. Az éhező gyerekeiknek szereztek vizet, kenyeret, lóhúst a dögökből. Amikor végre megszabadultunk a fasizmustól, anyáink szembetalálták magukat az ázsiai hordákkal, akiknek urai szabad „rablást” engedélyeztek. Elvették az asszonyok becsületét, a lányok szüzességét, és vitték az órákat, képeket, templomi szentségeket. Mire kimásztak anyáink rejtekhelyeikről, egy rommá lőtt világot találtak, az elveszett, elfüstölt barátokat, rokonokat, ismerősöket hiába keresték, és nem találták a férfiakat sem.

Romot takarítottak, „ukránt” (ez egy szörnyű hasmenésjárvány volt) kaptak meg tífuszoltást. Vonat tetején utaztak cserélni, ruhát élelemre. A parkokban, az utcákon a „vetkőztetők” lettek a menők. Megvalósult egy több száz éves álom: lett földosztás, és megmaradt a jegyrendszer. Lett igazolóbizottság, igazolás, B listázás, társbérlet és nyolcosztályos általános iskola. A férfiak egy kis része hazajött Nyugatról. Nem egy közülük hamarosan elindult – de nem önszántából – Keletre, az utcákon összeszedett asszonyokkal, kamaszokkal, hadifoglyokkal együtt, és a Gulagokig meg sem álltak. A szovjetek „vendégszeretetét” élvezhették, ki három évig, ki tizenkettőig. Volt, aki a Donnál tűnt el, és csak ’55-ben ért haza, tizenkét évig senki sem tudott róla!

Lett többpárti választás, hiperinfláció, köztársaság, kék cédulás választás. Proletárdiktatúra Rákosival. Hányadik diktatúra életükben? Igaz embereket bűnösnek kiáltották ki, bűnösök és senkiháziak, a „politikának” hála, urak lettek. Államosítottak, szövetkezetesítettek, mindenünket elrabolták. Sok jó ember lett titokban eltemetve a 301-es parcellába. Akik túlélték mindezt, azok közül sokan az Andrássy út 60.-ban, vagy Recsken, vagy a Csillagban, ki a Hortobágyon lett megint elpusztítható fogoly. Azok, akik mindezt megúszták, berendezkedtek a túlélésre. Kötöttek, nyelvet tanítottak, focisták csempészte nejlonharisnyát és Doxa órát terítettek. Szemináriumokra jártak, szavaztak, hisz nem választhattak, éhbérért nyomorogtak, feketén vágtak… Sokan a földjüket odahagyva, a városokba menekítették gyerekeiket. Szüleink célja volt minket felnevelni, iskoláztatni, túlélni! Vállaltak bármilyen erőfeszítést, driblizést, hazudozást, alkalmazkodást, isten- és múlttagadást is, a megbízhatóvá vagy jó elvtárssá válás érdekében. Gerincük puhává vált, de nem tört meg, hajladoztak meg elhajlottak, önkritikát gyakoroltak, de megmaradtak. Suttogtak, rémhíreket terjesztettek, Londont, Szabad Európát hallhatták titokban, reménykedtek. A forradalom az újra megjelent háborút, a város ostromát, a bombázást, az óvóhelyet, a legyőzöttnek gondolt legyőzhetetlent jelentette. A forradalmat végigrettegték, gyerekeiket messze küldték. Közülük sokan itt maradtak öregen, egyedül, kisemmizetten, a győztes Kádár-diktatúrával a nyakukon. Kezdték elölről a túlélést! Építették a szocializmust, hallgatták a reformkommunistákat. A gyerekeiket becsempészték az egyetemekre, kapartak, hogy minket kitaníttathassanak és emellett a megöregedett, kirabolt, nyomorgó szüleiket is segítették. Csendben magyaráztak, agitáltak egy jobban működő szocializmus reményében, egy jobblét érdekében. Megcsinálták a gazdasági reformot, kibírták a visszarendeződést, és öregen háztájiztak, géemkáztak, a „legvidámabb barakk” hetven dollárral Nyugatra utazó polgárai lettek. A politika már nélkülük változott, lassan elfogytak. Az új világ kialakítását már kevesen élték meg, azt már a gyerekeik vitték véghez, az én generációm.

Áldott legyen az emlékük.

* A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.