Nincs egy hónapja, hogy Orbán Viktor Szlovéniában azt mondta: „egész Magyarország érzi, hogy szükség van a teljes átalakulásra, így az ahhoz szükséges társadalmi nyugalom fennmaradt, nincsenek az országban nagy kormányellenes megmozdulások és sztrájkok”. 

Két hétre rá a kormányfő szembe találta magát az egyetemi és középiskolás diáksággal, mögötte a tanári karral és a szülőkkel.

A Fidesz döntéshozó elitje meglepődött: úgy gondolta, tisztán látja a horizontot, csak arról feledkezett meg, hogy a látóhatár tőle függetlenül is megváltozhat. Az eddig visszafojtott csend mintha igazolta volna is minden lépésüket, most azonban a Fidesz vezérkara saját 1988-as lázadó fiatalságát láthatja viszont a zsúfolt egyetemi auditóriumokban és az önszerveződő utcai „egészségügyi sétákon”. Most nem a „létező szocializmus”, hanem az ő bebetonozottnak hitt hatalma fél attól, hogy a tiltakozáshullám önmagán túlnövő szimbólummá válhat. A Nemzeti Együttműködés Rendszere elutasításának a jelképévé.

Volt egy álmunk! – skandálja a diákság, amely nem akar lemondani alanyi jogáról, hogy önmaga dönthessen saját jövőjéről. Amire az oktatási államtitkár csak annyit tud mondani: a felsőoktatáshoz való jog nem alanyi jog. A kormány kapkodva mentené, ami menthető, de csak igazolja azt a történelmi tapasztalatot, hogy az autoriter politika nem akkor váltja ki a legnagyobb ellenállást, amikor a legkeményebb, hanem akkor kezd megroggyanni, amikor engedni kényszerül. A kormány pedig hátrál, mert félreértve a helyzetet úgy gondolja, az eddig bevált megosztó politikai taktikázással leszerelheti a tiltakozást. Az utolsó utáni pillanatig őrzi a kormányfő mindenekfölött álló politikusi státuszát, azzal együtt, hogy szerda este – csak hogy azért érzékelni lehessen, ki az úr házban – rendőrök vittek el három diákot a Lánchídról. A kormányfő nem érti, hogy ezúttal saját piramistársadalma és az autonómia igénye került szembe egymással.

Orbán Viktor vesztett. Vesztett, mert megfosztották az érinthetetlen tekintély látszatától. A diákok – cáfolva minden eddigi negatív társadalmi előítéletet – kinevetik őt, s érett realitással beszélnek arról, mit akarnak. Beszélnek szolidaritásról, európai értékekről, legfőképpen pedig a bolognai szellemről, amely az egyetemi autonómia keretében arra ösztökéli az egyenlő eséllyel induló generációt, hogy a tanulásban találja meg önmagát. Erre az egyéni és közösségi – ha tetszik – polgári autonómiára viszont semmi szüksége az orbáni piramisállamnak. Utálkozva tagadja azt. Ócska demagógiával megpróbálja tehát a társadalmat a diákság ellen fordítani, s minden eszközzel zavarná keresztül a kiválasztott elit szűk körét az egyetemeken, hogy aztán szürkén szolgálhassák a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. A bolognai szellem egyelőre nem hagyja magát. Jól teszi: megfagy az a társadalom, amely nem ismeri fel, hogy az ember autonómiája a közösség legfőbb hajtóereje.