Orbán Viktor ezt rettenetesen elmérte. Bár hívei előszeretettel hivatkoznak rendkívül finom politikai érzékére, ha volt is ilyen, már oda – kiölték belőle az ellenzékben töltött vad évek, amelyek a 2002-es bukás mindent elsöprő dühéből táplálkoztak, és épp ebből fakadóan tették a legkisebb kompromisszumra is képtelenné, még ha adott esetben az nemzeti érdek lett volna is. Akarata talán még lenne a megértésre, de képessége már nincs rá: amire van, az a vízió, amit keresztül kell vinni.

Csak az erőből ért. Kitölti a teret, ami adatott neki, és tere bőven van. Ha mégis szűknek bizonyul, nekiveselkedik újra: beveti személyisége elsöprőnek hitt erejét, azt a dölyfös kivagyiságot, aminek pimaszsága maga alá gyűrte szinte az összes társadalmi csoportot és szinte valamennyi szakmát.

Aztán jönnek ezek a csendesen hetyke, önérzetes fiatalok, és jól keresztbe tesznek neki. Nem kérnek ebből a vízióból. Küzdenek ellene. És frissek. Bátrak. Tudják, hogy igazuk van. És nagyon okosak.

Ami történik, minden elemében rámutat az Orbán-kormány működésének sajátosságaira. Először: Orbán Viktor alászáll, bejelenti, hogy lerendezi az ügyet. Azt hiszi, egy mozdulattal kihúzza a dolog méregfogát, és újfent igazolja azt az elsöprő lendületet, ami a közéletben talán egyedül a sajátja. És valóban, szombaton kimond valamit, amit aztán két napon belül törvényerőre emelnek. Két napon belül! Épp azt csinálja, mint annak idején Gyurcsány Ferenc, akinek az ötleteit remegve várta a teljes apparátusa, mert sosem tudták, mikor kell az ellenkezőjét csinálniuk annak, mint amit addig előkészítettek. Neki nem jött be.

Másodszor: beindul az ellenségképgyártás. A hallgatók, bár folyamatosan azt kérték, hogy kedden tárgyalhassanak a kormánnyal, azzal szembesültek, hogy mire odaértek, már elfogadott jogszabály várta őket. És erre föl vádolja őket Rogán Antal udvariatlansággal, mert otthagyták a tárgyalóasztalt, majd a kenetteljes Balog Zoltán sajnálkozva széttárja a kezét, hogy ő igazán mindent megtett, de a hallgatók soraiba férkőzött az ellen. Ezek után Debrecen Rogánja, Kósa Lajos áll ki okafogyottnak minősítve mindazt, amiért küzdenek, hogy aztán a hallgatói vezetőket kilistázó Magyar Nemzet címlapon hirdethesse, hogy „Semmi nem elég a diákoknak”.

Végül a megmozdulás nyilvánvalóvá tette a hatalom működésének legbrutálisabb elemét: ami Balatonalmádiban, az egykor oly haladó szellemű két tannyelvű gimnáziumban történt, ahol az igazgatónő a végzős diákokat és tanáraikat faggatta arról, hogy mi a véleményük a történtekről, majd az erről szóló jegyzőkönyvet a megyei kormányhivatalba küldte, bűn. Az is, hogy a kormányhivatal vezetője egy nappal a történtek után még a helyén van. Ez jelzi, hiába mond Hoffmann Rózsa, amit akar, hogy az állam valójában ezt várja el az ő emberétől: a legsunyibb félelemkeltést még a gyerekek körében is, hadd szokják. És még csak most kezdődik az iskolák államosítása.

Az Orbán-kormány válságban van. Ez a válság nem oldódik föl a karácsonyban. Akármi lesz is a vége, a szégyen ott kíséri majd a mindennapokban, levakarhatatlanul és megmásíthatatlanul, ott kíséri majd Orbánt és embereit a bukásig, és azon is túl.