A magyar pártfejlődés logikája
Ne csodálkozzunk ez utóbbi érdeklődés hiányán. Megszokhattuk, hogy a magyar közéletben a történések mozgatóira sokkal kevésbé vagyunk kíváncsiak, mint magára a történésre.
Az első kérdés, amit azonban fel kell tennünk, az, hogy van-e itt valami logika. Még tágabban: kereshetünk-e, s találhatunk-e valamilyen logikát a magyar pártfejlődés elmúlt 15-20 évében? Sokan nyilván azt válaszolhatják erre, hogy fölösleges ilyen kérdések megválaszolásával bíbelődnünk, hiszen semmi egyébről nincs szó, mint hogy a mai ellenzéknek le kell győznie a mai kormánykoalíciót, és minden más célt ennek kell alárendelnie. Ehhez pedig nincs szükség a múlt firtatására, hiszen a feladat a mából kiolvasható.
Csakhogy ha azt a kérdést is felvetjük, hogy egy a mostanihoz hasonló helyzetben milyen feladatok adódhatnak a politikai elemzők számára, akkor már korántsem tekinthetünk el attól, hogy azt, ami most történik, valamiféle logikai láncolat részeként értelmezzük.
A mai folyamatok megértése szempontjából releváns kiindulópontot 1994 és ’98 közé helyezhetjük, amikor Magyarországon a rendszerváltás utáni első aszimmetrikus pártrendszer kialakult. Az MSZP 54%-os választási győzelme a baloldalon óriási koncentrációt eredményezett, amely kiegészülve az SZDSZ 18%-ával több mint 2/3-os parlamenti mandátumarányhoz vezetett. Ezzel a hatalmas többséggel szemben egy széttagolt ellenzék állt, amelynek egyik pártja (az MDF) az elvesztett választások után esélytelen volt a gyors regenerálódásra, sőt belülről még tovább is hasadt. A kisgazdapárt mandátumszámát tekintve a legnagyobb ellenzéki pártnak számított, de generációs, szervezettségi és ideológiai hátterét tekintve nem tűnt úgy, hogy kovásza lehetne az ellenzék újjászerveződésének. Szinte kizárásos alapon a Fidesz lett az a párt, amelyik 1996-ot követően a kezébe vette az ellenzék megszervezését, s ennek eredménye az 1998-as választások megnyerése lett.
1998-ban azonban a Fidesz úgy nyertemeg a választást, hogy a jobboldali paletta még tagolt volt; ezt fejezte ki a hárompárti jobboldali kormánykoalíció. 2002-ben a Fidesz „váratlanul” elbukta a választásokat, rá adásul nem is egy, hanem két ciklusra szorult ellenzékbe. Ezt persze 2002-ben még nem tudhatták, azt viszont igen, hogy a 2002-benMedgyessy Péter vezetésével visszatérő baloldallal szemben a jobboldal korábbi tagoltságának fenntartása már nem lesz nyerő. Ezt a felismerést fejezte ki a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség létrehozatala – s itt a szövetségen van a hangsúly. Az új stratégia mögött meghúzódó gondolat az volt, hogy az újonnan virulenssé váló baloldallal szemben már nem lesz elegendő a régi jobboldali taktika; sokkal inkább lesz szükség nagyfokú koncentrációra, amely esetenként árkokat képezhet a jobboldal különböző erői között, sőt bizonyos jobboldali pártok felmorzsolódásához is vezethet.
A folyamat logikája és iránya az, hogy van egy nagypárti kihívás, amelyre nem sok apró ellenzéki válasz születik, hanem egy nagy. Ily módon 2010-ben szerepcsere történik, hiszen a Fidesz avanzsál nagy párttá, míg a balliberális oldalon lényegében csak az MSZP marad talpon, az SZDSZ kiesik, miközben a parlamentbe bekerült új pártok közül az LMP is csak ambivalens módon nevezhető baloldalinak.
2010 nem csupán azért érdekes, mert a Fidesz 2/3-os győzelmet arat, hanem azért is, mert ezzel „kijelöli” a vele szemben ellenzékbe kerülők stratégiáját is, ami nem más ezúttal sem, mint a szövetségkötés. Csakhogy a hasonlóságok az előző fejezetben írottakkal itt ki is merülnek. 2002–2010 között kétség sem fért ahhoz, hogy a jobboldali szövetséget csak a Fidesz tudja tető alá hozni. 2010-ben azonban az MSZP olyan nagy vereséget szenvedett, hogy számára az ellenzéki térfél integrálása rövid távon kétségessé vált. Bár tény, hogy a szocialisták az elmúlt két és fél évben nem mentek keresztül olyan mélyrepülésen, mint amilyet sokan jósoltak nekik, viszont integrációs képességük nagymértékben korlátozottá vált. Így azonban a kérdés egy másik formában vetődik fel: ha nem az MSZP, akkor mely párt lesz képes arra, hogy szövetségbe tömörítse az ellenzéket?
A kihívás tehát itt is adott, mert hiszen ezúttal a jobboldalnak van „szuperpártja”. Egy ekkora konglomerátummal szemben (s ezt a 2010–2012 közötti évek ékesen bizonyítják) hatástalan a szétparcellázódó ellenzéki politika. Ilyen esetekben csakis az ellenzék koncentrálódása segíthet. Mi van azonban akkor, ha – mint most kezd nyilvánvalóvá válni – két erőcentrum is igényt tartana az ellenzéki térfél koncentrálására? Az egyik az Együtt2014, amásik pedig a főnixként föltámadni látszó MSZP.
Az Együtt 2014 elsősorban az újszerűségével kíván hatni. Arra apellál, hogy a magyar pártpolitika megújulása csak elkezdődött, de messze nem fejeződött be. Az LMP-vel (mint új párttal) kapcsolatos leggyakrabban elhangzó kritika, hogy nem tudott más lenni, vagy mássá tenni a politikát; a Jobbikkal kapcsolatban pedig épp az utóbbi napokban folyik nagyszabású paradigmaváltás, amely karanténba záródásukat eredményezheti. Ily módon az Együtt 2014 egyfajta válasz a pártrendszer ismételt bemerevedésére, befagyására és mozdulatlanná válására. Ez a formáció burkoltan a kritikája is a 2006–2010 közötti korszaknak, amelyben az MSZP meghatározó tényező volt. Ugyanakkor ez jelenti a mozgalom gyengeségét is, hiszen Bajnai Gordonról a legnagyobb jóindulattal sem lehet mint merőben új politikusról beszélni.
S talán ezért is gondolhatja az MSZP, hogy mégis csak az ő dolga az ellenzék integrálása. Mert ha Bajnai újnak gondolhatja magát, miért ne tehetné ugyanezt Mesterházy?
A folyamat logikája tehát nagymértékben egyezik a Fidesz önfejlődési útjával, csak mivel a baloldal belső felépítése egészen más szerkezetű, mint a jobboldalé, ezen a térfélen a szövetségkötés is zaklatottabb és több ellentmondással teli.
Viszont ez utóbbi új lehetőségeket is tartogat a bal-liberális pólus számára. Az Együtt 2014 szövetség ugyanis megtörheti a Fidesz által immáron másfél évtizede uralt politikai agendát. Ennek az a lényege, hogy a jobboldal – reagálva a baloldali „szuperpárt” tényére – maga is „szuperpárttá” válik, s leegyszerűsíti a pártpalettát. A Fidesz ezt a maga térfelén megvalósította, és öles lépésekkel haladt afelé, hogy befolyását az egész pártrendszer átalakításában érvényesítse. Magyarán: a Fidesz modellje a kétpártrendszer; egy nagy jobb- és egy nagy baloldali párt. Amire most akár egy hatásos ellenlépés is születhet.
Mert a kétpártrendszer Fidesz által elképzelt variánsa csak akkor valósulhat meg, ha a baloldalon mérvadó szerepben csak az MSZP van. Bármenynyire is azt szokta mondani a Fidesz, hogy a baloldal „eltűnésében” érdekelt, ez messze nem így van: a Fidesz/ MSZP váltógazdálkodás egyáltalán nem ördögtől való a Fidesz számára –már persze akkor, ha a centrális erőtér jó sokáig, több cikluson keresztül van hatalmon.
Viszont az Együtt 2014 áthúzza ezt a számítást, mert nem a Fidesz agendáját erősíti, hanem éppen azzal ellentétesen hat. Ez az ellenagenda nem akarja leegyszerűsíteni a pártrendszert, nem akarja megszüntetni az egyes ellenzéki szervezetek önállóságát, hanem csupán választási és programegységbe kívánja tömöríteni azokat. Kétpártrendszer helyett fenn akarja tartani a sok pártrendszert.
A Fidesz tizenöt év óta először szembesülhet egy olyan ellenmenetrenddel, amely hatástalaníthatja a sajátját.
A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
