Kimaradtam az egyeztetésből
Valahogy kimaradtam az egyeztetésből. Ha csak rólam lenne szó, akkor hallgatnék, de azt látom, hogy a felsőoktatás keretszámaira vonatkozó – kormányhatározattal szentesített – intézkedések úgy születtek, hogy a „széles körű egyeztetésből” mindössze a hallgatók, a terhek nagy részét viselő családok, a felsőoktatási intézmények teljes vezetése (beleértve a gazdasági vezetőket is) és a felsőoktatás dolgozói (az adjunktustól az akadémikusokig) maradtak ki. Feltételezem, hogy átfogó hatástanulmány sem készült, mert annak a központi költségvetésre gyakorolt hatása biztosan árnyalta volna az intézkedéseket.
Gyanítom, hogy aki javaslatot tett a keretszámok ilyen mértékű változtatására, az nemhogy hatástanulmányt nem készített, de a felsőoktatás finanszírozásának kellő mélységű ismeretével sem rendelkezik. Ugyan csak a hétfő esti állapotot ismerem, de reménykedek abban, hogy még érvényben van a normatív finanszírozás, amelynek három eleme a képzési, a kutatási és a fenntartási normatíva. Egy intézmény által felvett hallgató után járó képzési normatíva 230 ezer és egymillió forint között mozog tanévenként annak függvényében, hogy milyen szakra jár a diák.
A kutatási normatíva összege az oktatásban részt vevők után jár attól függően, hogy kvalifikált – PhD-fokozattal rendelkező – oktatóról vagy pályája kezdetén lévő tanársegédről van-e szó. Ennek értéke a magasabb kategóriában 3 millió, a fenntartási normatíva munkavállalónként 500 000 forint. Az állam azonban nem fizeti ki a teljes összeget, hanem annak csak egy részét. Az arányok meghatározása attól függ, hogy a támogatott képzésben részt vevő hallgatók létszáma milyen arányban van a szakos képzésben részt vevők összlétszámával. Megjegyzem: az elvvel egyet lehet érteni, mert az állam azt feltételezi, hogy az intézmények a költségtérítéses képzésben részesülő hallgatókkal nemcsak a képzési normatívának megfelelő összeget, hanem a képzést végzők költségeinek arányos összegét is megfizettetik.
Ez mindaddig elviselhető összeg a támogatásban nem részesülők számára, amíg az arányuk a teljes hallgatói létszámhoz képest nem túl magas. A múlt héten kihirdetett rendszer azonban határozottan ment abba az irányba, amikor a képzésben a teljes finanszírozásban részesülő hallgató aránya nem haladja meg a 15-20%-ot. Ennek az a következménye, hogy a tandíjat fizető hallgatók költségei drámai módon megnövekednek, ha a felsőoktatási intézmény nem akar csődbe menni. Nem véletlenül írtam tandíjat. A világon ugyanis a tanulás ellenértékét mindenütt tandíjnak nevezik. Tandíjról beszélünk akkor is, ha annak összegét a család rakja össze, és akkor is, ha diákhitelből fedezi a hallgató. Ezért a tisztánlátás érdekében szögezzük le: a diákhitel a tandíjfizetés eszköze.
Ha tehát az intézkedés a 100-200 000 forintos – csak a képzési normatíva átszámításán alapuló – félévenkénti költségtérítés értékére alapult volna, akkor azt nagyon gyorsan el kell felejteni. A képzési normatíva érvényben lévő összegén – átlagos 20-25 fős évfolyam és négyéves képzés esetén – félévenkénti, „alsó hangon” 200–400 000 forint pluszköltséggel kell számolniuk a hallgatóknak, ha a képző intézmény nem akar csődbe menni. Ez azt jelenti, hogy a tandíj összege egy bölcsész szakon 350 000 forint körül mozogna, és nem lennék meglepődve, ha az orvosképzésben – a minősítettség és a képzés magas összege miatt –elérné a egymillió forintot félévente. (Ez az összeg elég jól korrelál az angol nyelvű orvosképzés jelenleg érvényes tandíjaival.)
Az, hogy hány magyarországi család rendelkezik jelenleg ilyen tartalékokkal, viszonylag könnyen kiszámolható. A családok túlnyomó része ilyen kiadásokra – ellentétben egy amerikai átlagcsaláddal – nincs felkészülve. Ezzel – gondolom – a kormány is tisztában van. Ezért a tovább tanulni szándékozó diákok egy része – minden ettől eltérő kommunikáció ellenére – kénytelen lenne lemondani a tanulmányai folytatásáról, vagy a továbbtanulás érdekében a diákhitelhez nyúlni. A diploma megszerzéséig egy bölcsész részfinanszírozás hiányában durván 3,5–4 millió forint tartozást halmoz majd fel, egy végzett orvos diák hitel-tartozása közel 15 millió forint lesz. (Részfinanszírozás esetén ennek a felével kell számolni.) Tehát itt nem a kamat lesz a sok, hanem a tőketartozás. Ennek összege megakadályozhat sok friss diplomást abban, hogy egyéb kölcsönökhöz – mondjuk, lakásvásárlási hitelhez – jusson.
Baj van a rendszer fenntarthatóságával is. Induljunk ki abból, hogy az eredetileg beígért kb. 10 000 támogatott és 40 000 részfinanszírozást kívánta volna a kormányzat hosszú távra „bebetonozni”. Ez lényegében 30 000 teljes támogatást jelent évfolyamonként. A rendszer fenntartása átlagosan négyévnyi diákhitelforrást igényel, ami 120 000 hallgató teljes finanszírozását jelenti. A diákhitelt igénybe vevők finanszírozása így 60-70 milliárdba kerül, ami meg kell hogy jelenjen a költségvetés kiadásai között. A kormány azt mondta, hogy a közigazgatásban elhelyezkedők, az orvosok, a pedagógusok terheit átvállalja, és adókedvezménnyel támogat majd vállalkozásokat, ha ők ugyanezt teszik. Számoljuk ki ennek a terheit is gyorsan: számoljunk évfolyamonként 10 000 olyan végzett hallgatóval, akik élni tudnak ezzel a lehetőséggel. Tegyük fel, hogy átlagosan havi 50 000 forint törlesztést vállal át az állam vagy a vállalkozás. Ez évente hallgatónként 600 000 forint. Ez – az adókedvezménnyel együtt – már az első évben 12 milliárd bevételkiesést jelent majd a központi költségvetésnek. Az összeg az évek múlásával egyenes arányban fog nőni. Ha tízéves kamatmentes (!) törlesztéssel számolunk, akkor lesz olyan időszak, amikor az éves költségvetésből 120 milliárd hiányozna a bevételi oldalon a mostani vállalás következtében. (Csak összehasonlításképpen: a jövő évre elfogadott költségvetésben a felsőoktatás 124 milliárd forinttal szerepel.)
A költségvetési támogatások folyamatos megnyirbálásával a felsőoktatási intézmények már a működőképességük határára sodródtak. Felelősen gondolkodó vezetőként nyugodtan állíthatom, hogy nincs hová hátrálni. A dologi költségek tovább nem csökkenthetők, és az ingatlanállomány állagmegóvására fordítandó összegek hiánya előbb-utóbb siralmas állapotokat teremt a munkahelyeken. Világszínvonalú munkát romos épületekben nehéz lesz elvárni. A költségvetési források radikális csökkentése mellett számos saját bevételi forrás „csapját” is elzárta a kormány. (Elég, ha csak a szakképzési hozzájárulás és az innovációs alap „teljes besöprésére” utalok.) Ahol a megszorítások lehetőséget adnak a további racionalizálásra, az a munkabér. Tekintettel arra, hogy az intézményekben a közalkalmazotti bértábla alsó határán vannak többnyire a bérek, a munkabér tömegének csökkentése csak a létszámok csökkentésével lehetséges. Ezt a drasztikusan csökkenő hallgatói létszám (is) kikényszeríti. A létszám leépítése azonban nem olyan egyszerű, mint egy termelő vállalatnál. Itt nem elég leállítani néhány esztergapadot, és elküldeni a munkavállalót. A felsőoktatás másképpen működik, alacsony létszámú elsős esetén a felsőbb évfolyamok óráira teljes értékű oktatót kell állítani. Az oktatási minőség biztosítása nem öncélú „úri flanc”. A minőség biztosítását előírja a MAB, és annak hiányában a képzés letiltható. Arról már nem is beszélek, hogy uniós projektek, tudományos kutatások sem szakíthatók félbe egyik napról a másikra. Az már csak „mellékkörülmény”, hogy a közalkalmazotti munkaviszony megszüntetése súlyos – esetenként ötmillió forint feletti – terheket róhat a munkáltatóra. Arra remény sincs, hogy az állam a segítségére sietne ebben a helyzetben.
A kialakult helyzetben a munkahelyek bizonytalanná válnak. Az biztos, hogy nem a legjobbakkal kezdik a „racionalizálást”, de egy-egy eszközigényes kutatási profil esetén elég a begyakorlott segédszemélyzet létszámát csökkenteni ahhoz, hogy kecsegtető kutatások várható eredményei megkérdőjeleződjenek. Gondoljuk magunkat egy szakmájában kimagaslót nyújtó, az egyetemi kutatás, az oktatás szempontjából meghatározó, minősített oktató helyébe. Ha ennek az oktatónak van nemzetközi mércével mérhető szakmai munkája, ha vannak közös kutatásai a világ „jobb” egyetemein, kutatóintézeteiben dolgozó vezető kutatókkal, akkor sokáig nem kell várni arra, hogy legalább három-öt évre elhagyja az országot. És ez a „kivándorlás” a magyar felsőoktatás „krémjénél” fog kezdődni, ők fogják kapni az első ajánlatokat. Ha lehetőségük lesz rá, akkor előbb-utóbb viszik maguk után az ígéretes fiatalokat is. A „lefejezett” felsőoktatás ezek után már csak középszerű teljesítményre lesz képes. Csak bizakodni tudok abban, hogy nem ez a cél.
A szerző egyetemi tanár, SZTE
