Tamás Gábornak a Népszabadság 2012. 11. 19-i számában elvileg a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló kritikai írása tulajdonképpen a posztkommunista alapon álló egyéneknek mezőgazdaságunk múltjáról, jelenéről és jövőjéről vallott nézeteinek a kvintesszenciája. Ilyen értelemben csak ürügy a földtulajdonnal kapcsolatos történelmi vita időhorizontjának az általa történt feszegetése. Mert az ősközösségi társadalmak felbomlása, a halászó, vadászó, gyűjtögető életmódról a földművelésre való áttérés óta a történelemben ilyen-olyan formában felbukkant a földtulajdon kérdése. Az, hogy ez intellektuális szinten mikor és hogyan öltött testet, a lényeget illetően nem is olyan fontos. Az ezeréves per fogalma, amelyet önálló államiságunk kezdetétől kiindulva 1100 évesnek is nevezhetünk, a XX. században, a két világháború között a népi írók mozgalmában jelent meg a legfrappánsabban. Azután megjelent ez a fogalom a szocializmus historikusainak a történelemszemléletében is. Ennyit a múltról és annak értelmezéséről. És most néhány mondatot a jelenről, és azzal összefüggésben Tamás Gábor és a vele egy politikai platformon állók szakmapolitikai nézeteiről. A kormány ugyanúgy, mint a „rendszerváltás” óta eltelt 22 év során, nem kívánja a hazai üzleti tőkét távol tartani a termőföldtől. Feltéve, ha Tamás Gábor az üzleti tőkébe nem érti bele a spekulatív tőkét. Mert utóbbinak szilárd meggyőződésünk szerint semmi keresnivalója nincsen a magyar mezőgazdaságban, de még inkább a termőföldtulajdon és -használat vonatkozásában. A külföldiek földhasználatát az említett, készülőfélben lévő jogszabály egyértelműen nem tiltja. Tagállami állampolgár pedig bizonyos törvényi feltételeknek való megfelelés esetén földtulajdont is szerezhet. E téren természetesen jogszerű eszközökkel arra törekszünk, hogy lehetőleg ők se jussanak idehaza több földhöz, mint amennyit magyar állampolgárok az uniós országokban birtokolnak. Ezen arányosság elvével úgy gondolom politikai nézetrendszertől függetlenül mindannyian – beleértve önt, Tamás Gábor úr – idehaza valamennyien egyetérthetünk.

Az 1100 éves hadova címet viselő írásban van egy jelentősnek nevezhető hadova. A szög ott bújik ki a zsákból, amikor annak szerzője felvillantja a cikk írásának valódi okát. Ezt nyugodtan nevezhetjük a letűnt szocialista nagygazdaságokról szóló, és már unalomig elcsépelt nagyüzemi apologetikának. Dicshimnusz ez azokról az időkről, amikor a tsz-tagok és -alkalmazottak és velük együtt a vidéken élők sokasága – nem kis politikai ráhatás eredményeképpen –puszta konzumlénnyé degradálódott. Elveszítve közben hitét, nemzeti kultúráját és azonosságtudatát. A falvak a közösségi lét színterei helyett a ki tud jobban gyarapodni (házat építeni, később kocsit venni) című tragikomikum színtereivé változtak. Ami így köszönő viszonyban sem volt a Tamás Gábor által említett állítólagos polgárosodással. Természetesen ez a „jólét” is csak viszonylagos volt. Mert színvonalában messze elmaradt a Nickelsdorfnál kezdődőtől. (Úgy, mint ahogyan a hazai cukorrépa termesztése során a digestio az osztrákok nadrágszíjparcelláin termesztett cukorrépáétól.)

Nos, Tamás úr, mi nem egy ilyen vidéki világot képzelünk el. Mi a földművesek részére kívánjuk a földvétel lehetőségét biztosítani. Meggyőződésünk szerint leginkább így küszöbölhető ki az a parasztságot 1100 éve sújtó folyamat, amikor a munka és a munka termékének az elsajátítása nem esett egybe. Mert hogyan is nevezte ezt az a személy, Marx, akinek a tanain ön és az önnel egy nézetet vallók szocializálódtak? Bizony nem másként, mint kizsákmányolásnak. És ennek a kóros folyamatnak a megszakadásától félnek önök most olyan nagyon. Belátjuk, aggodalmuk nem alaptalan.

A szerző a Vidékfejlesztési Minisztérium miniszteri biztosa

 

A kormánybiztos úrral nehéz vitatkozni. Kezdjem számokkal igazolni, mennyibe került az ipari/pénzügyi alapú uniós agrárszabályozás, benne például az általa emlegetett cukorgyártás finanszírozása meg a boldog tehén az ausztriai legelőn, és úgy általában a világ boldogabbik felén mindenféle agrártermelés az állampolgároknak? Hogy milyen elképesztő küzdelem zajlott Magyarországon is a hatvanas–hetvenes években a mostanság sokat emlegetett, ma is megroggyant vidék kizökkentésének lehetőségéről? Hogy ugyanaz volt a baj, mint ma, és volt rá megoldás, amit rommá vertünk? Hogy mennyire megváltozott időközben a helyzet? Egy főhivatalnok ne tudná, miről folynak ebben az ügyben most éppen abban Brüsszelben a viták, ahonnan hazánkba a támogatási százmilliárdok érkeznek? Hogy mekkora blöff ez a szöveg az 1100 éves vitáról?

Tamás Gábor

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.