Emlékeznek a viccre 2002 tavaszáról, hogy mi lesz az új miniszterelnök első mondata a kormányülésen? „Ugyan már, föl ne álljatok.” Kajánul röhögtünk ezen akkoriban, hiszen mindenki tudta, hogy a harmincon éves Orbán Viktor éltes kisgazdáktól és Dávid Ibolyától is el várja, hogy állva köszöntsék, miközben a kollégiumi szobatársak népes táborával magázódni kezdett.

Aztán a nevezetes nyóc év ebből a dzsentri tempóból Dickenst lepipáló, dologházi szigort érlelt. A saját frakció mára javaslatbenyújtó gépsorrá erodálódott, az ellenzék viszont immár kimondva sem több, mint bosszantó homokszem a fogaskerekek között.

Kövér László – a világpolgári demokráciáiban legalábbis – példátlan módon folyamatos verbális terrort gyakorol a választók akaratából az Országgyűlésbe bekerült állampolgárokkal szemben, rájuk szól és leszólja őket, amikor csak teheti. Láthatóan nem érdekli, hogy a hét elején egy transzparenssel demonstráló LMP-seknek odavetett „takarítsák el” és „hagyják abba a bohóckodást” ma már egy rendes iskola osztályfőnöki óráján is necces volna, munkaügyi bíróságon pedig kifejezetten védhetetlen lenne.

Viszont ebből a viselkedésből következik, hogy ő hiszi is, amit mond az új házszabály szükséges, üdvös és velejéig igazságos voltáról. Így tényként is kezelhetjük, hogy már jövőre visszatér a parlament a két-, netán háromheti ülésezésre, hogy majd szökőévenként egyszer, egy blokkban lehet interpellálni, és hogy a részletes vitát mint olyat eltörlik, hiszen valóban, a kormánypártok eleve tudják, melyik módosító indítványt támogatják, és melyiket nem, minek még indokolgatni, érvelgetni is a kamerák kereszttüzében.

Teszem hozzá: minek egyáltalán javasolni valamit, ha nem kormánypárti az ember? Minderre értelemszerűen a hatékonyság, az idő helyesebb kihasználása és a mélyen tisztelt demokrácia jegyében kerül sor.

Hogy ezzel a parlamentarizmus lényege vész el? Én is tudom, önök is tudják. Tekintve hogy magát a műfajt azért hozták létre pár száz évvel ezelőtt, hogy azoknak az érdekei, véleménye is megjelenhessen a törvényhozásban, akik voksukkal nem a későbbi győztest támogatták, meglehetősen könnyű belátni, hogy ha képviselőik nem szólalhatnak meg, ha minden létező módon korlátozzák őket érveik kifejtésében, akkor az a demokrácia durva megsértése, a népképviselet elvének semmibevétele.

Szakasztott ugyanezt mondtuk tizennégy évvel ezelőtt, amikor az akkori Fidesz-kormány (Áder János házelnökkel az élen) bevezette a háromheti ülésezést. Szakasztott ugyanilyen álságos naivitással szajkózták válaszul, hogy á, dehogy.

Most csak annyi a különbség, hogy ez a lépés nem az ugródeszka, hanem a csúcsdísz a karácsonyfán: alatta már ott fityeg a választókörzetek átszabása, az egyfordulós választás, az aláírásos jelölés, a regisztráció és a többi. Nehéz lesz indulni, nehéz lesz választani, és nagyon nehéz lesz meghallani az ellenzéket. De választás állítólag mégiscsak lesz, és akkor az emberek erről az egészről mondanak majd véleményt.