A kormánykoalíció már 2012 nyarán szerette volna lezárni azt a kemény időszakot, amely a képviselői indítványok kerülő útját találta meg a gyors, az alaposabb előkészítést, egyeztetéseket elkerülő döntéshozatalokhoz, egyben Magyarország átszabásához. Kiderült azonban, hogy még így sem olyan egyszerű a kétharmad élete.

Az előterjesztések elfogadását jobb esetben megelőzték, rosszabb verzióban rendre követték a legkülönbözőbb kiegészítések, módosítások. Mindez nem csupán a tervezetek benyújtóira vetett rossz fényt, a mechanizmus előbb-utóbb elárulta önmagát, mármint hogy csak politikai outsourcingról van szó, magyarul: kiszervezésről. A vállalati életben ez azt jelenti, hogy bizonyos tevékenységeket leválasztanak a fő profilról, és külső cégeket bíznak meg az ellátásukkal.

A kormány ezt a módszert ültette át: igaz, a képviselők a kabinet szócsöveiként gyakran olyan indítványokhoz adták a nevüket, amelyeket nem is értettek, vitaképtelenek voltak, ráadásul egészen faramuci helyzetbe kerültek, amikor saját frakciótársaik – szintén kormányfelhatalmazással – kezdték farigcsálni tervezetüket, mert menet közben derült ki temérdek hiba, koherenciazavar.

Egyfajta kiszervezésnek tekinthető az is, amellyel a Századvéget szinte beemelték a kormányzásba, mert Orbánék megrendelése esetükben jóval többről szól, mint néhány tanulmány megírásáról. Ennek ellenére, bár a kormányzati apparátus cserélődött, a központi létszám nem csökkent, a költség nőtt, s a „rásegítéssel” is inkább csúsznak, semmint rövidülnek a határidők. Márpedig azzal, hogy a főpróba 2013-ra tolódik szinte minden fontos területen, nagy kockázatot vállal a Fidesz.

Nincs szó az ígért konszolidációról, továbbra is lüktet, fújtat a gépezet. Néhány részsikerről persze lehet regéket költeni, de ezek ellenére sem fogja a polgár azt érezni, hogy amit sulykolnak, az tényleg itt van: az elrugaszkodás ideje. Sokan még a vegetáláshoz szükséges erőt is el fogják veszteni a nagy átalakítás, az állami térhódítás káoszában.

A választási szabás-varráson túl kevés manőverezési lehetősége maradt a koalíciónak. Az egyik a költés (lásd áram- és gázdíj, minimálbér állami támogatása), amely, ha az erre kikalkulált pénzt mégis a bevételi lyukak foltozására kell felhasználnia, elillan, passzívumot hagyva maga után. A másik, mivel a közép felé vezető utat már-már eltorlaszolta maga előtt, a jobbra menetelés, amit viszont a Jobbik igyekszik lezárni. Orbán a szemükben szintén a banktőke, az unió meg a multik és a cionisták kiszolgálója, akinek – hangzik egyre hangosabban figyelmeztetésük – ne a száját, hanem a kezét figyeljék.

A miniszterelnök közben úgy tesz, mintha túllépne a „mai kocsmán”, a rapid és önkényes lépések számára egy új világkép részeiként jelennek meg. Bólintása nélkül semmi lényeges nem történhet, de a konfliktusos mezőktől igyekszik távol tartani magát. A puhányokról lemond (Navracsics, Martonyi), a harcosoknak (Matolcsy, Szijjártó) újabb és újabb tereket ad át. Nem hagyja, hogy csomagot nevezzenek el róla, jobb, ha minisztere a névadó.

Ha csak lehet, kitér a viták elől, maximum azok lezárására érkezik. A média után a kultúrát is jobbnak látja kiszervezni, hogy még kormánya se bíbelődjön vele sokat, ossza a pénzt az, aki megbízható, sőt túlteljesítő, ugyanakkor támadható, lehet védeni, de adott esetben koncnak is odavethető. A jobbszél tapsol, ő somolyog: ott lehetnek botrányok, ahol ezrekben mérhető a közönség. Négy lépés előre, másfél vissza: mindig így jutott közelebb a céljaihoz. Egyszerre szereti kelteni, majd megoldani a feszültséget – immár birtokon belül. Most sincs máshogy, részletek később. Mintha túl nagy volna a diktált iram. Vagy túl meredek a lejtő.