Erdő Péter és a kötelező hitoktatás
Az elmúlt években a nagy egyházak (katolikus irányítással), az Akadémia és a Magyar Akkreditációs Bizottság (erről valójában Bazsa György tudna mesélni) közreműködésével, hatékonyan védték ki, illetve lehetetlenítették el, hogy Magyarországon színvonalas és strukturált vallástudományi oktatás jöhessen létre. Megrémültek ugyanis a „konkurencia” és a minőségi összehasonlítás lehetőségének veszélyétől.
A kötelező hittan- és etikaoktatással jelen állapotukban az államilag elismert egyházak olyan mérgezett ajándékot kaptak az önmagát önkényesen „kereszténynek” és „nemzetinek” nevező kormánytól, amit sem kiköpni, sem lenyelni nem tudnak. Ennek felismeréséhez azonban közel egy évre volt szüksége Erdő Péter bíborosnak és a magyar püspöki karnak. A többi elismert egyház ebben a kérdésben – a többi egyházpolitikai kérdéshez hasonlóan – nem nyilvánított önálló véleményt.
Őket mindenben a szolgai követés, illetve a háttérben való csendes, feltűnésmentes kijárás jellemzi. Titokban pedig örvendenek, mert olyan lehetőségek kínálkoznak számukra, amiről még csak álmodni sem mertek. Az Orbán-kormány gyakorlatilag lábuk elé teríti a magyar fiatalságot. A katolikus egyházvezetés azonban megszólalt, mert vélelmezhetően felmérte, hogy oly mértékű humánerőforrás-hiányban szenved, hogy az Orbán-rezsim által a kiváltságok ellenszolgáltatásaként számukra kiosztott átnevelési feladatnak súlyos tekintély- és presztízsveszteség nélkül egyszerűen nem tud megfelelni.
Az a kevés ember, aki számításba jöhetne, fizikailag képtelen lefedni az országot. Erdő Péter a hosszabb távon borítékolható veszteségektől rémülhetett meg. Egyébként magával az elvvel szemben – vagyis, hogy az állam kötelezze és kényszerítse hittanés etikatanulásra az ifjúságot, ahol az elsajátíthatja a tekintélyelvűséget, az engedelmességet és a hatalom feltétlen tiszteletét – nincsen semmi fenntartása. Amit kifogásol az alapvetően a „szervezés” és a „kivitelezés”.
Jelen pillanatban ugyanis a katolikus egyház – minden ellenkező állításával szemben – meggyőződésem szerint még akkor sem tudná e feladatát ellátni, ha sekrestyéstől harangozóig minden megbízható emberét bevetné az oktatásba. Egyébként ennek az oktatási kényszernek az életszerűtlenségét senki nem gondolta át komolyan. És itt nem is annyira a hittan és az etika közötti tartalmi különbségnek a meghatározatlanságáról van szó; s még csak nem is arról, hogy egyáltalán ki fogja ezt a tantárgyat majd 10 éven keresztül tanítani a diákoknak, hanem egy teljesen pragmatikus kérdésről, ami az iskolákat gyakorlatilag megoldhatatlan feladatok elé állítja.
Példa. Egy kisváros egyetlen középiskolájának kilencedik osztályában a diákok mondjuk három felekezethez tartoznak: izraelita, katolikus, református. Természetesen lesznek felekezeten kívüli, maguk módján vallásos, agnosztikus, megkereszteletlen diákok is. Ezek egy része képmutatásra, alakoskodásra kényszerül. Többen azonban vélelmezhetően az etikát választják majd. Ebből kifolyólag az iskolának egyetlen osztály számára négy párhuzamos és egyidejű tanítási rendet kell megszerveznie. Ehhez sok sikert kívánok az illetékes igazgatónak.
De a hittan- és etikatanároknak sem lesz könnyű az életük. A hitoktatók ugyanis eddig elsősorban olyan diákokat tanítottak, akik – mondjuk – lényegében hitük elmélyítése céljából jártak hittanra. Most azonban legalább fele arányban olyan diákokat (kamaszokat) kapnak a nyakukba, akik kényszerből ülnek majd ott az órákon; akiknek a spiritualitáshoz semmi affinitásuk nincsen. Számukra két óra elegendő lesz arra, hogy felmérjék mennyire tanult és képzett, illetve emberileg mennyit ér a hittantanár; akinek ráadásul megfelelő pedagógiai eszközök sem állnak rendelkezésére (a mai hittankönyvek nem azok).
Onnantól kezdve a tekintélyt már csak hatalmi eszközökkel (vagyis büntetésekkel, fenyegetésekkel) lehet majd fenntartani. Minden adott, hogy frusztrált tanárok tanítsanak frusztrált diákokat. Az eredményt és a következményeket diákok, szülők, iskolák és egyházak együttesen tapasztalják majd meg. Nem árt tehát, ha 2013. szeptemberre minden középiskola már most gondoskodik konfliktuskezelő szakemberről.
A szerző vallástörténész
