Azon nagyon kevés tudós egyike Katherine S. Newman, akik biztosan nem örülnek neki, hogy kutatási eredményeiket újra meg újra igazolja az élet. Az akkor egy harvardi kutatócsoport élén dolgozó szociológus az iskolai lövöldözések hátterét tárta fel a kilencvenes években. Eredményeit 2004-ben publikálta. A pénteki, 27 áldozatot követelő connecticuti tragédia minden részlete még nem ismert, de máris látszik, hogy Newman megállapításainak egy része ismét beigazolódott.

Az iskolai lövöldözések legtöbbször a Newtownhoz hasonló idilli kisvárosokban történnek, ahol összetartó közösség él, a bűnözést csak hírből ismerik, viszont egymást nagyon jól. A gyilkos szinte mindig fehér fiú vagy férfi, aki vagy a helyi iskola diákja, vagy valamiféle köze van hozzá. Nincs mentális betegsége, ám a közösségből kilóg. Nem különc, hanem igenis csatlakozni akart a „menők” csoportjához, ám nem sikerült neki. Az iskolai társasági ranglétra aljára csúszott.

A szoros közösségben pedig a kudarc nem marad titokban, mindenki értesül róla. Ha pedig a perifériára szorult ember úgy érzi, soha ki sem törhet az adott kisvárosból, azaz „szégyenben” kell leélnie az életét, kilátástalannak fogja érezni a helyzetet.

Ezen a ponton válnak ketté a fiúk és a lányok stratégiái: utóbbiak azt tanulják, hogy kérjenek segítséget. Ők kevésbé szigetelődnek el – legalább egy-egy barátnővel vagy tanárral fennmarad a kapcsolatuk, akikkel megbeszélhetik a problémákat. És „szabad” sírniuk is. Ám a fiúk azt tanulják, tartsák magukban gondjaikat.

A kiközösítés folyamatának pedig sokszor az is része, hogy megkérdőjelezik férfiasságukat: társaik „melegnek” csúfolják őket, a lányoknál pedig nincsenek sikereik. Így olyan megoldást keresnek, amellyel az amerikai társadalomban tanult minták szerint férfiasságukat bizonyíthatják – azaz a fegyverek felé fordulnak. És azt az intézményt támadják meg, amely az őket fojtogató közösség szimbóluma és közepe, azaz az iskolát.

A fiúkat nemcsak arra nevelik, hogy a fegyver férfias, de az államról államra folyamatosan lazuló amerikai fegyvertartási szabályok miatt könnyedén hozzá is férhetnek. A tömegmészárlások háromnegyedét legálisan szerzett fegyverrel követik el. Igaz, legtöbbször a szülő pisztolyát, puskáját viszik el a támadók, ahogy most is: Adam Lanza édesanyja fegyvereivel követte el a húsz kisgyermek életét kioltó ámokfutást.

Édesanyja gyakran vitte magával fiát lőgyakorlatra. (A Newman által vizsgált egyik elkövetőről már kétéves korában olyan fotókat készítettek a szülei, amelyeken fegyverrel a kezében látható, 11 éves korára profi céllövő és vadász volt.)

Az iskolai lövöldözéseknek tehát komoly társadalmi okai vannak, amelyeket nehéz lesz megváltoztatni. Ám az egyértelmű, hogy ha a közösség perifériára szorult tagjai nem férnének hozzá ilyen könnyedén tömegmészárlásra alkalmas fegyverekhez, nem szólnának a hírek ilyen gyakran csoportos tragédiákról.