Tandíj kell, de hogyan?
Az 1950-as években épült, nyolcfős kollégiumi tömegszállások helyén tiszta és emberhez méltó garzonokba költöztek a diákok. Vagy legalább egy részük. Bizalommal töltöttek el az ipar és a különböző műszaki tanszékek tudományos és kutatási együttműködései. Ugyancsak Miskolcon a Bosch cég például egy egész tanszék névadó szponzora. A napokban a Budapesti Corvinus Egyetem új központi könyvtárának európai összehasonlításban is helytálló gazdaságtudományi olvasójában válogattam nagy megelégedéssel.
Számos nemzetközi szakkönyvet, amelyet itt elértem, Belgiumban például nem egyszerű beszerezni. A modernizáció jelei mellett azonban láttam a felsőoktatási finanszírozási reformok lassú haladását, valamint azt, hogy ma Magyarországon az elmúlt évtizedek nyertesei nem szívesen osztják meg vagyonukat a kevéssé tehetősekkel. Minimális az egyetemek magándonációból származó tőkéje.
Ezeket a negatív folyamatokat tetézte a Fidesz-kormány által kivetett, a magyar felsőoktatás színvonalához képest véleményem szerint irreálisan magas tandíjak rendszere és a közelmúltban napvilágot látott új állami keretszámok, amelyeket egészen hajmeresztőnek látok. Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy valamiért fizetni kell. Hanem az, hogy az egyoldalú elvonások a rendszert alapjaiban rázzák meg. Pedig ma már működnek világszerte összetettebb és finomabb megoldások, amelyekre lehetne építenünk.
Tény, hogy a felsőoktatás az egész nyugati világban válságot él át. A jóléti állam kiteljesedésének eredményeképpen széles rétegek előtt nyíltak meg a kontinens egyetemei az 1960-as években, de az angolszász világban is hatalmas tömegek jutottak el egyetemekre és főiskolákra részben állami forrásoknak köszönhetően. Mára ez a rendszer nehezen fenntarthatóvá vált itthon is, külföldön is.
A Los Angeles-i, állami fenntartású UCLA, ahol 2007-ben, majd 2010–11-ben is dolgoztam, a London Times szerint jelenleg a világ 13. legjobb egyeteme. Az 1970-es évek pár száz dolláros tandíja az infláció és az állami oktatási büdzsé folyamatos csökkentésének eredményképpen mára 12 000 dollár feletti éves összeggé nőtte ki magát. Csakhogy a diákok 40 százaléka még ma sem fizet tandíjat, mert valamely magán-, egyetemi vagy szövetségi ösztöndíjprogramban részesül.
Az európai szemmel gyakran kegyetlennek látott amerikai rendszerben többé-kevésbé érvényesülnek a racionális szabályozók. A kaliforniai UC-rendszer, sok más USA-tagállam egyetemi rendszereihez hasonlóan, képes szegény, de tehetséges fiatal polgárait a világ legnívósabb állami oktatási rendszerében képezni, amelynek olyan intézmények a tagjai, mint a Berkeley vagy a UCLA. De vajon lehet-e adoptálni az angolszász, többpillérű felsőoktatást egy kontinentális egyetemi rendszerbe?
Azt gondolom, igen. Az északi országok példája egyértelműen azt mutatja, hogy ahol a magánalapítványi, állami és EU-források együttműködnek, ott sikeres lehet a felsőoktatás.
Finnországban, ahol közel tíz éve dolgozom a Tamperei Egyetemen, 64 fős történettudományi intézetünkben a kutatók 15 százaléka folytat magyar értelemben vett, az állam által közvetlenül finanszírozott oktatási/kutatási tevékenységet. A fennmaradó 85 százalék egy olyan projektalapú környezetben dolgozik, amely leginkább az üzleti élethez hasonlítható. Az általuk megtermelt kutatási/oktatási pénz nagyban hozzájárul az egyetem működési költségeinek az előteremtéséhez.
A finn rendszerben, ellentétben a UC példájával, a diákok hozzájárulása jelképes, éves szinten nem több 28 000 forintnál. Bár a finn egyetemek nem annyira versenyképesek, mint a legjobb UC-campusok, de a felsőoktatási rangsorokat elnézve megirigyelhetnénk a teljesítményüket. Az ARWU rangsora az ötmilliós Finnországból öt egyetemet helyez a világ legjobb 500 felsőoktatási intézménye közé, míg csupán egy magyart, az ELTE-t említi.
Persze Magyarországon az ELTE-n kívül számos kiváló felsőoktatási intézmény működik, még akkor is, ha esetleg nem tartoznak a világ 500 legjobb egyeteme közé. A kérdés már csak az, hogy meddig? Mert bár a felsőoktatási finanszírozás válsága az egész nyugati világban jellemző folyamat, és a megoldások változóak, úgy tűnik, hogy az előremutató trend a több lábon állás, illetve a pénzügyi terhek bizonyos fokú levétele az állam válláról. Ez azonban nem mindegy, hogyan történik. Jó esetben társadalmi egyeztetés után, magánforrásokat bevonva, és akár bizonyos fokú arányos tandíjjal kiegészítve.
A társadalmi konzultáció nélküli, fűnyíróelven végrehajtott „reform” azonban erős ellenkezést fog kiváltani. Ráadásul még eredményre sem vezet. Először is, mert aránytalannak látom a magyarországi tandíjakat. Nagy általánosságban ennyi pénzért felsőoktatási rangsorok által lényegesen jobbnak ítélt egyetemi programokban lehet tanulni, mint amilyeneket a hazai intézményrendszer kínálni tud. Természetesen tisztelet a kivételeknek. És ezekkel a lehetőségekkel az EU-n belül és kívül most már szabadon és joggal élhetnek a diákok, és biztos vagyok benne, hogy fognak is.
Másodszor, a mostani drasztikus keretszámcsökkentés a diák, vagyis a szolgáltatást igénybe vevő felől kompenzálja egyoldalúan a kiesett forrásokat. Ha maradnak a jövőben ezek a keretszámok, ami felől komoly kétségeim vannak, annak drámai következményei lesznek a hazai értelmiség állapotára. Sok, külföldre száműzött diák pedig lehet, hogy nem tér haza, és egy másik uniós államot fog gazdagítani tudásával. Véleményem szerint teljes joggal. Ma Magyarországon az orbáni ámokfutás helyett olyan reformokra van szükség, amelyek a magyar felsőoktatás finanszírozási nehézségeire és strukturális problémáira hosszú távon nyújtanak stabil megoldást.
A külföldi minták adottak. A konkrét hazai megoldásokat nekünk kell megtalálnunk. Még a mérsékelt tandíj bevezetése is indokolt lehet, de ennek széles magán- és állami ösztöndíjrendszerrel kell párosulnia. Ehhez azonban a társadalmi szolidaritás jegyében a közöttünk élő tehetőseknek kellene mélyebben a zsebükbe nyúlniuk és sokkal komolyabban támogatniuk azt a társadalmat, amely lehetővé tette, hogy sikeresek legyenek. Amerikában és a finneknél a magándonáció remekül működik, örülnék, ha ugyanez itthon is erőre kapna.
A szerző egyetemi oktató
