Egyre hangosabban recseg-ropog a kultúrbárka, amelyet az Orbán-rezsim erőből próbál ácsolni.

Most már azok közül is sokan morgolódnak, akik eddig hallgattak, esetleg félrenéztek, amikor a kormány kivéreztette a független társulatokat, amikor az államtitkár saját ízlése szerint írta át a József Attila-díjra érdemesek listáját, vagy amikor (hogyan maradjunk elegánsak?) ellentmondásos múltbéli irodalmi figurák emelődtek piedesztálra. Ez csak három példa – de tudnánk sorolni harminchármat is. Furcsamód éppen a Műcsarnok átjátszása verte ki leginkább a biztosítékot. S hogy mi ebben a furcsa? Maradjunk annyiban: nem éppen a leglátogatottabb magyar kiállítóhelyről van szó... Mégis emblematikus intézmény. Így tulajdonképpen nem csoda, hogy a konzervatív alkotók és gondolkodók közül is többen kiakadtak: eddig, és ne tovább!

Az illúzió egyre inkább hiánycikk a mai Magyarországon, nekünk sincs már sok. De amikor Szörényi Levente is közli, hogy most már művészetet szeretne látni a giccs helyett; amikor egymás után lépnek ki kvalitásos alkotók a Magyar Művészeti Akadémiából; amikor a Gulyás Gábor lemondott igazgató melletti szolidaritási nyilatkozat aláírói között egyszerre van ott az amúgy MMA-tag Bukta Imre meg Heller Ágnes, Fábry Sándor, György Péter és Rockenbauer Zoltán, az első Orbán-kormány kulturális miniszterének neve (aki tegnap óta már nem kulturális főszerkesztő a közmédiában: felmondott) – akkor tényleg észre kéne venni, hogy ez így nem oké. Hogy a Feketeország = sötét ország. Mert lehet, hogy egyszer így is elkészül majd az a bárka – csak már nem lesz mivel megpakolni.