Ha két egyforma használt kocsit árulnának valahol, és az egyiket Szabó Rebeka, a másikat a Simicska–Nyerges-duó kínálná, a többség alighanem az LMP-s képviselőtől vásárolna. A bizalom már csak ilyen: kormányzati PR ide vagy oda, nem bízunk azokban, akik az állam milliárdjait követhetetlen módon osztják vagy kapják. A törékenynek tűnő ökopolitikus pedig – ez már a földbérletügyek vitáiban világosan kiderült – megjelenéséből adódóan is különösen alkalmatlan alany a karaktergyilkosságra: sem oligarchának, sem permanens bódulatban élő romkocsmaszökevénynek nem látszik, és a mezőgazdasághoz nem értő városi naiva szerepébe sem sikerült beszorítani (mivel az előző munkahelye a botanikai kutatóintézet volt, annyit talán konyít a földhöz, mint – mondjuk – Budai Gyula).

Most úgy fest, hogy a belső viharait rendre nepotizmusellenes demonstrációkba fojtó LMP képviselőinek és munkatársainak nyári elítélése is inkább a kormánynak fog fájni – kommunikációs szempontból mindenképpen. Amikor júliusban a zöldpárti aktivisták a Közgép területén leláncolták magukat – tiltakozva a vállalat közpénzbegyűjtési gyakorlata ellen –, olyan helyzet elé állították a kormányoldalt, amelyet az azóta is nehézkesen kezel.

A zavart elsőként Selmeczi Gabriella korabeli fellépése jelezte. Már az is szimbólumértékű volt, hogy a kormánypárt a szóvivőjét küldte ki egy magáncég és egy ellenzéki párt konfliktusának kezelésére, ám ő még azzal is tetézte a bajt, hogy hiába kereste a XIII. kerületi bérháztömbben az LMP „székházát”. Bizonyára meglepődne, ha megtudná, hogy nem minden párt élete kezdődik milliárdos állami ingatlanjuttatással. A zöldeket (ahogyan ez Orbán alatt szokásba jött) elvitték a rendőrök, és – bár Szabó Máté ombudsman utóbb egyértelművé tette, hogy nemcsak a tulajdonosi, hanem a gyülekezési jogok is sérültek az incidens kapcsán – „természetesen” csak a tüntetőket ítélték el: fejenként 100 ezer forintnyi bírságot, vagy azzal egyenértékű közérdekű munkát vár tőlük az állam.

Szabó Rebeka a Természettudományi Múzeumban tölti le a rá – nyilván pedagógiai célzattal – kirótt közérdekű munkát, a nagyközönség pedig a képes-hangos sajtótudósítások nyomán eltöprenghet rajta, hogy ki is a nevelő hatású performance igazi címzettje, és mit kellene tanulni az esetből. A szelíd tekintetű honanya otthonosan mozog a kiállítótérben, és körülbelül annyi hasonlóságot mutat egy bűnözővel, mint Semjén Zsolt az aszketikus életmódú Assisi Szent Ferenccel – vagyis a „rosszak elnyerik méltó büntetésüket” üzenet nyilván nem játszik. Illetve elképzelhető a képviselő múzeumi teremőrködésének ilyen interpretációja is, de abból a kormányoldal jön ki rosszul.

Mert a szemlélőben óhatatlanul felötlik a gondolat, hogy ha egyszer a 2010–2014 közötti cselekedetek mérlegre kerülnek (és tényleg, egyszer miért ne?), akkor azokat a százmilliárdokat, amelyeket a jelzett időszakban az államkasszából a nagyon-nagyon Fidesz-közeli vállalkozásoknak fizettek, sokkal tovább tart majd ledolgozni, mint Szabó Rebekának a saját „vétkeit”.

Szabó Rebeka közérdekű munkán