Ki a hülye?

Vagy minket néznek teljesen hülyének, vagy ők azok – hétfő délután az ELTE campusán e szavakkal kommentálta a minisztérium közleményét az a fiatalember, aki felolvasta a szöveget. Tömören fogalmazta meg a kormány–társadalom viszony dilemmáját.

Nem sorolom az elmúlt két év minden napjának minden történetét. Sokan és sokat írtak erről itt, más lapokban, az interneten, blogokban. Amiért az egyetemi történet szót érdemel, az az események sorában egy apróság, de talán minden korábbihoz képest talán a legkiáltóbb pofátlanság. Nincs tandíj – mantrázzák bele a képünkbe. Miközben október 15-ig kellett a hallgatóknak befizetni azt a pénzt, a tanulás díját, aminek fejében folytathatják tanulmányaikat, ami a vizsgára bocsátás feltétele. Akkor ez a pénz micsoda?

És hogyan kell értelmezni az egyetemi autonómiát, ha a legfelsőbb döntéshozó fórumainak nyakába a Ferenc József-i abszolutizmus Bach-huszárait idéző adminisztrátorokat ültetik?

Hogyan kell értelmezni az önfenntartó egyetemet? Vajon az mekkora terhet fog jelenteni a hallgatóknak, családjuknak? Vajon hány évig kell majd azoknak a hallgatóknak nyögni az eladósodás terhét, akik diákhitelt vállalnak? Vajon hány középiskolás diák fogja inkább a bécsi, a berlini egyetemeket választani? Vajon hány minősített oktató fog vendégtanárságot vállalni a világ bármely pontján inkább, csak hogy elfelejtse, mit jelent a szénszünet? Vajon képes lesz-e valaki akár csak megbecsülni, hány tehetséges diák fog az egyetemi tanulmányok helyett a londoni vendéglők konyhájában mosogatást vállalni?

Vajon mit gondol magában Orbán Viktor, amikor meglátja a 2008-as népszavazási plakátot? Azt ne feltételezzük, hogy röhög, milyen jól átvert mindannyiunkat. Pedig átvert. Nem kicsit, nagyon.

Miért mindez? Úgy tűnik, Orbán Viktornak a közoktatást – benne a szakoktatást – és a felsőoktatást érintő döntései részei egy hatalomtechnikai manipulációnak, amiben az oktatáspolitika ugyanúgy hatalma megszilárdítását szolgálja, mint szinte minden intézkedése az egykulcsos szja-tól a választási eljárási törvényig. A kötcsei tézisek alapján eldöntötte, mi a teendő, és akaratát a bolsevikokat is megszégyenítő módon kényszeríti rá – a valóságra. Ez jelenik meg a tulajdonviszonyok, a tulajdonosi szerkezet és az elosztási viszonyok átrendezésében, a politika intézményrendszerének az átalakításában, az új hatalmi struktúra személyi feltételrendszerének biztosításában, a nyilvánosság monopolizálásában, az élet minden területén a feudális jellegű vazallusi hálózat kialakításában. Természetesen ez jelenik meg – némi áttételezéssel – a közoktatási rendszer és a felsőoktatás átalakításában is. Államosítás, centralizáció, a nevelő-oktató munka politikai-ideológiai indoktrinációja, a tartalmi követelmények uniformizálása, a gebinbe kiadott szakképzés, a lelkiismereti és vallásszabadságot sértő hitoktatás bevezetése, a felsőoktatási intézmények működésének a finanszírozás eszközével történő ellehetetlenítése, az egyetemi autonómia korlátozásának kísérlete, a nemtandíj bevezetése, a felvételi keretszámok irracionális átrendezése – hosszú a lista. Látnunk kell azonban, az oktatás nem lóg ki a társadalomátalakító akarat köréből, az oktatáspolitikai voluntarizmus része egy diktatórikus vonásokat mutató, szemünk előtt formálódó rendszernek.

Orbán munkássága eredményes. Mára Magyarország egy korruptovazallokrácia lett, ahol a fideszes hatalmi tényezőktől való függés és kiszolgáltatottság, valamint az állampolgárok egzisztenciális ellehetetlenülése, ennek alapján a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a félelem a legáltalánosabb életérzés. Vazallusai munkássága eredményeként a közoktatás a káosz peremére jutott – azt csak a pedagógusok áldozatvállalása menti meg a teljes összeomlástól –, a felsőoktatás is a működésképtelenség határára érkezett.

Az egyetemistákat mindeddig ez nem érdekelte. Sokkal, de sokkal többen voltak a Zöld Pardon bezárásakor szervezett tüntetésen, mint idén februárban, az e tanévi hallgatói keretszámokra vonatkozó felháborítóan igazságtalan döntés elleni tiltakozáskor. Igaz, akkor nyárutó volt, februárban meg esett a havas eső.

Most viszont a hallgatókat megcsapta a diktatúra szele. A szakmailag előkészítetlen és indokolhatatlan, a társadalmi egyeztetést legcsekélyebb elemét is nélkülöző, nagyon sok embernek életre szóló hátrányt jelentő, az egyetemeknek működésképtelenséget eredményező, sem az egyes emberek boldogulását, sem a társadalmi modernizáció érdekeit nem szolgáló, arrogánsan bejelentett, pökhendien indokolt, a voluntarizmus minden jellemzőjét magán viselő döntés kiverte a hallgatóknál a biztosítékot.

Meg a rektoroknál. Akiknek eddig is főtt a fejük, hogyan oldják meg a korábban bejelentett „zárolást”, s most szembesültek a cipollai trükkel. A kormány gazdaságilag ellehetetlenítette az egyetemeket, majd kimondja, hogy a rektorok az egyetemi praktikák alapján kerülnek intézményeik élére, alkalmatlanok a megoldhatatlan helyzet megoldására, ezért kell egy kormánymegbízott oda.

Meg az egyetemi oktatóknál. Akiknek eddig is főtt a fejük, hogyan szervezzék a vizsgaidőszakot. S most szembesültek azzal, hogy a jövőben az ő állásuk éppúgy veszélyben van, mint a gazdaságilag ellehetetlenült gyulai vagy kaposvári húsüzemek henteseié.

Meg a középiskolai tanároknál. Akik az előző évihez hasonlóan most ismét szembesültek azzal, hogy tanítványaik két évvel ezelőtti fakultációs – a felvételi pontszámokat gyarapító érettségire felkészítő – döntése, és közös munkájuk értelmetlenné vált. Miközben nem tudják, mi lesz iskolájuk sorsa az államosítást követően.

Meg az érettségi előtt álló középiskolásoknál. Akik mostanáig bíztak abban, a felnőttek nekik jót akarnak, s most azt látják, hogy a politikusok porig rombolták elképzeléseiket.

Meg szüleiknél. Akik már most is lázasan számolgatnak a hónap második felében, hogy legyen pénz mindenre, s nem kellett számológépet igénybe venniük, hogy kiszámolják, újabb havi tízezreket jelentő megtakarítás a tandíjra nem fér bele a családi költségvetésbe.

Összejöttek a dolgok. A képzőművészeket pofonként érte az MMA kormányzati stafírozása – 2,5 milliárd forint, Vigadó, Műcsarnok, a világéletében mellőzött Fekete György demokráciafelfogásáról most nem beszélünk –, a pedagógusok sztrájkot fontolgatnak, mert a mézesmadzagról hirtelen eltűnt a méz – az életpályamodell részeként ígért bérnövekedés bizonytalan időre elnapolva –, az előadóművészek nem kapják meg a törvényben garantált támogatást, a könyveseket a kormány a több száz milliós kánonsorozata sokkolta – az éppen aktuális hatalomért lánglelkűen küzdő Kerényi egyéb, költséges hadjáratáról most nem beszélünk –, a szociális szakmát a kormány érzéketlensége, a legrászorultabb embereket a szó szoros értelmében életveszélyes helyzetbe sodró szűkmarkúsága dühíti, az egészségügy belerokkan az átszervezésbe … Minden sor végén pedig ott van az a magyar állampolgár, aki csak nézi, hogy minden, ami eddig volt és úgy, ahogy, de működött, most egyszer csak nem működik. A különböző szakmák képviselői mindenhol ugyanazt tapasztalják: a kormány szakmailag előkészítetlen, ötletszerű, hatástanulmányokat nélkülöző, egyeztetések nélküli, értékeket, embereknek értelmes tevékenységet biztosító közösségeket romboló-pusztító, egy diktatórikus világot körvonalazó döntéseket hoz a diktatúrák világát idéző módon, egy pillanat alatt, váratlanul.

Ezt, a diktatúra szelét érezték meg az egyetemi-főiskolai hallgatók.

Hétfőn a fiatalok az egyetemi eseményeket követően elindultak, s Budapest utcáin vonulva a parlament elé mentek. Mint amikor az oroszlánkölykök próbálgatják erejüket.

Akkor most kezdjük elölről, és gondoljuk végig még egyszer: ki a hülye?

A szerző pedagógus

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.