Ha sokat ugrálnak még a diákok, figyeljék meg, előbúvik majd egy sosem hallott nevű fideszes képviselő, és egyéni indítványt tesz az önfinanszírozó felsőoktatás azonnali bevezetésére. Ám ha szépen abbahagyják a cirkuszolást, akkor talán kapunk egy év haladékot az orbáni rémálom teljes megvalósulásáig. Hiszen ne feledjük: habár most elsősorban arról folyik a vita, hogy sok-e vagy kevés a tízezer államilag finanszírozott hely, és a diákkövetelések között is felbukkant a korábbi szint (harmincezer) visszaállítása, Orbán Viktor kimondott célja az, hogy egy se legyen. Ellenkezőleg: a diákok befizetéseiből működjék az egész, tokkal-vonóval.

Ami amellett, hogy őrület, az állam szerepének tökéletes félreértéséről is tanúskodik. Ha visszatérhetünk egy bekezdés erejéig az alapokhoz, érdemes megjegyezni: a polgári demokráciákban az a szokás, hogy az emberek a jövedelmükkel arányos adókat fizetnek, cserében viszont az állam igazgatási, szociális és egészségügyi szolgáltatásokat nyújt nekik, mindenkinek szükségletei szerint. Ha a befizetések nem teszik lehetővé a szolgáltatások megfelelő színvonalú működtetését, akkor az állam tisztelettel felkéretik, hogy dolgozzon ki egy igazságos, megfizethető, az elérést továbbra is mindenkinek biztosító térítési rendszert.

Esetünkben ezt hívják tandíjnak. Bokros Lajos óta tudjuk, hogy a magyar állam egyszerűen nem elég gazdag ahhoz, hogy olyan felsőoktatást működtessen, amelyben mindenki ingyen tanul azt, amihez kedve van. A költségtérítéses helyek kialakítása, az (csak az) első diploma ingyenessége és a többi szűkítés bevezetése után ebből nem is maradt több a puszta illúziónál. A Gyurcsány-féle tandíjtervezet csak igazságosabbá tette volna a dolgot: mindenki fizessen, de kigazdálkodható összeget, és minél jobban tanul, annál kevesebbet.

Ez a lenépszavaztatott rendszer azonban köszönő viszonyban sincs azzal, amit Orbán Viktor most kitalált. Ez ugyanis velejéig igazságtalan – hisz a miniszterelnök kedvenc felső középosztálya az szja-csökkentés után nála maradó pénzből akár ki is tudja fizetni a horribilis tandíjat, a szegény azonban aligha vág bele a sok évtizedes adóssággal járó hitelfelvételbe. Ráadásul: ha már így, akkor a gimnázium miért ne lehetne önfinanszírozó? Vagy a vakbélműtét, esetleg a torokgyulladás? Egyáltalán, az államnak miért kéne bármit is finanszíroznia, aminek köze van a jóléthez? Nem elég, ha megmondja, hogy ki mit tanuljon, gondoljon, szeressen, higgyen?!

Ők már tényleg itt tartanak. Kövér László bajusza sértetten remeg, míg azon értetlenkedik, hogy miért nem tekinti az ifjúság a haza iránti hűség aprócska jelének a röghöz kötést. Giró-Szász András iróniája bántó gúnyba csap át, míg azt bizonygatja, hogy mekkora lehetőséggel ajándékozták meg a fiatalokat. Orbán Viktor fejében meg sem fordul, hogy ő, a nagy forradalmár elmenjen a Műegyetemre, és állja azok tekintetét, akiknek a jövőjével játszadozik.

Először tapasztalnak ellenállást olyanok részéről, akik, „célcsoportként” legalábbis, fontosak nekik. És nem értik.