A gáz- és áramárcsökkentés kapitális hazugsággal kezdődött. Lázár János azt állította, hogy a 3,8 millió érintett család éves megtakarítása a tízszázalékos csökkentéssel százezres nagyságrendű lehet. Százezer forintot tízszázalékos csökkentéssel azok takaríthatnak meg, akik évente egymilliót költenek gázra és áramra. Kérdezősködjön a kedves olvasó a környezetében, s meglátja, hány ilyet talál. Róluk tudni fogja, nekik van annyiuk, hogy Lázár szemében is érjenek valamit, s érdemesek legyenek évi százezres újabb állami ajándékra. Én igazán nem panaszkodnék a lakásviszonyaimra, rendes, bár energiatakarékossági szempontból sajnos egyáltalán nem ideális családi házban lakunk, nem is kevesen, de az éves gáz- és áramszámlánk nagyon messze van az egymilliótól, s már rég tönkrementünk volna, ha annyi lenne.

A Magyar Hírlap minden kormányzati hazugság hű hírnöke, de azért, ha nem vigyáz, hírlap is. Felcímben közli, hogy „évi százezer forint marad a családoknál”, lent pedig „százmilliárd forintos ajándék” címmel ismerteti a megbízható becslést, miszerint a 3,8 millió család százmilliárdot, vagyis családonként átlag 25-30 ezret takarít meg. Na, de ettől még aki milliókat költ(het), valóban százezreket spórol(hat).

A legkevésbé sem szokványos az a vezércikk, amivel a Magyar Hírlap ezt a kormányzati intézkedést üdvözölte. Zsebők Csaba (Egy jó lépés, december 7.), mintha beleült volna Karinthy igazmondató bűvös székébe, elmeséli, hogy a kormány eddigi intézkedései nyomán sokak fizetése csökkent, az egykulcsos adótól várt előnyökből nem mutatkozik semmi, nem jó az a középosztály derékhadának sem, alsó részének sem, mert, lám, a publicista unokatestvére is hatvanezret visz haza a két évvel ezelőtti hetvenötezer helyett ugyanattól a cégtől ugyanazért a munkáért, és a családi adókedvezmény sem segít rajta, hiába vannak gyerekei. Még az is benne van a cikkben, hogy milyen csapdába viheti a tőkehiányos, eladósodott magyar államot, ha a nyakába szakad a tökéletesen ellehetetlenített gáz- és áramszolgáltató szektor. Ám de „mégis örömteli”, hogy a sok ellentétes irányú intézkedés után most végre „a legkiszolgáltatottabb polgárok jó részének enyhítenek a terhein”. Mert hát persze „megszámlálhatatlanul sok nélkülöző honfitársunknak... lassan élet-halál kérdés, hogyan alakulnak a rezsiárak”.

Semmi irányváltás, ez a lépés is olyan, mint az eddigiek: minél többed van, annál többet kapsz, és fordítva. De ettől persze még igaz, hogy a rezsicsökkentés a legszegényebbeknek jelenti a legtöbbet. Azoknak, akik a legkevesebbet kapják. A Kádár-nosztalgia is így működik. Az egész agyontámogatott, irreális és fenntarthatatlan árrendszerrel a legpénzesebbek jártak a legjobban, akik a legtöbbet fogyaszthattak, de – abszolút érthetően – a szegények sírják vissza a leghangosabban azt az „olcsó” világot. Azt, amelyben a lerohasztott, túlterhelt, tőkehiányos, sok százmilliárd forintos fejlesztési, karbantartási elmaradással vonszolódó állami álvállalatok szolgáltatták az olcsó energiát a végső ellehetetlenülésig.

A Fidesz ebbe a világba fordul vissza, és épp a legrászorultabb szavazókra való tekintettel, nagyon kényelmetlen ezzel a visszafordulással szembefordulni. Csak hát, akik ezt most megspórolják maguknak, pár év múlva kormányozni óhajtanák ezt az országot. Akkor, amikor végképp fenntarthatatlanná válik az a bolsevista voluntarizmus, amely a rég veszteségbe kergetett magáncégek további veszteségeiből óhajtja finanszírozni a népámítást. Mintha magáncégekkel bármeddig bármit meg lehetne tennie egy szabad világban.

Aki ezt a csapdát ki akarja kerülni, csak egy álláspontot képviselhet: antiszociális ártámogatás helyett szociális segélynövelésre van szükség.