Nemrég egy ilyen ember távozott közülünk: Kocsis Kálmán, az Információs Hivatal 1990 és 1996 közötti főigazgatója úriember volt, és mindvégig az akart és az tudott maradni.

Óriási utat tett meg. Moszkvában végzett, majd a Magyar Rádióban kezdett dolgozni. Főnökei, kollégái és mások is hamar felismerték tehetségét. Azok megszerették, ezek megszerezték. A világ egyik legősibb foglalkozását kezdte művelni, s amennyire innen a Kárpát-medencéből lehet, a legeslegjobbak egyike lett. Kitűnő elemző volt, ahhoz a fiatal nemzedékhez tartozott, amelyik felfogásában, erkölcsiségében és szakmájában újat hozott, s hamar megfogalmazta és alkalmazta a legfontosabb feltételt: a nemzeti érdekek védelmét. Egy dél-európai országba helyezték ki diplomatának, de tevékenysége messze nem maradt meg a hagyományos keretek között. Elismerték és tisztelték a nagykövetségen belül és kívül is, fontos személyes és szakmai barátságokat kötött.

Hazatérését követően az egyik legfontosabb műveleti részleg vezetője lett. Szakmájának ez volt az egyik legizgalmasabb területe, ahol gyors helyzetfelismerő és döntési készségre volt szükség. Az „ifjútörökök” egyike, egy másik részleg vezetőjével együtt szinte vezéregyénisége lett. A nagyon régi gárdát képviselő főnöke is egyre jobban elismerte, s ki tudja, miért, de védte, vigyázott rá.

A nyolcvanas években azok közé tartozott, akik a leghamarabb értették meg a változás szükségét. Ebből a felismerésből fakadóan magánéletében és a munkájában is mélyreható következtetéseket vont le. A határokat bátran feszegető módon, az azonosan gondolkodók élén sürgette a változásokat. Közben a legveszélyesebb és a legértékesebb munkát végezte egy addig ismeretlen területen, úttörő volt abban, hogy jól megismerjük a nemzeti érdekeink szempontjából fontos közvetlen környezetünket. Már ekkor „visszautasíthatatlan” ajánlatot kapott, ám elhárította a megtiszteltetést, későbbre tartalékolta magát. Hamar jó kapcsolatokat épített ki a hatalom progreszszív képviselőivel, és volt ideje megismerni az alakuló ellenzéket is. Az utóbbi körben is megkedvelték. A jövendő szövetségesek szolgálatai már az átmeneti kormány idején jelentkeztek. Először a britek, akik igazán, vagy legalábbis részben megismerték korábbi kihelyezése alatt. Aztán jöttek az amerikaiak,majd sorban a többiek. Ebben a helyzetben alapvetően óvatosan, ugyanakkor kezdeményezően, sőt olykor bátran viselkedett.

Az első szabad választásokat követően hamar ő lett a szolgálatban a nagyfőnök. Gyökeresen átalakította az immár Információs Hivatalnak nevezett szervezetet, s döntő szerepe volt abban, hogy az túlélte a változásokat. Új minisztere mondta neki: „Nem várhatunk tőletek 180 fokos fordulatot, de 90 fokosat megkövetelünk, legyetek politikamentesek!” Sikerült megértetni az új elittel, hogy a hivatal olyan értéket képvisel, amelyre az országnak szüksége van. Ezt a felismerést megerősítették az új szövetségesek, akikre nagyon jó benyomást tettek balkáni ismeretei és kiterjedt kapcsolatrendszere. Elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Magyarország az új szövetségi rendszerben gyorsan és meggyőzően bizonyított.

Az ő posztján senki, egyetlen országban sem tud „politikailag semleges” maradni, hiszen a tevékenység jellege alapjában érinti a hatalmi viszonyokat akár itthon, akár külföldön. E téren is érvényesül azonban Talleyrand örök érvényű mondása: Surtout, pas trop de zéle – Csak semmi túlbuzgóság! Az, hogy ezt milyen mértékben sikerült megvalósítania, ma is vita tárgya. Távozása a vezetői posztról még az azt követően kirobbant, nagy port felvert botrány (Nyírfa-ügy) és a későbbi per fényében is meglepetés volt, s a szövetségesek magyarázatot vártak. Különösen a britek. Ők napokig váratták a Budapestről kiküldött magyarázkodót, aki egy közeli szállodában mérlegelhette a kialakult helyzetet. Az ő szerepe végül jogilag is tisztázódott, és válságövezetben kapott megbízást, szarajevói nagykövet lett. Visszavonulása után ismét megszólították és egy nemzetközi testület alkalmazta korábbi helyén, hogy megszervezze az új ország titkosszolgálatát. Megromlott egészsége ellenére társadalmilag, politikailag és szakmailag is aktív maradt. Önkormányzati képviselőséget vállalt, korábbi munkahelyén pedig egyik volt tanítványát nevezték ki vezetőnek, aki különleges szakértőnek kérte föl. Aztán mindketten távozásra kényszerültek. A halála előtti időkben a belügyminiszter főtanácsadója volt.

Több munkatársa és barátja is nehezen értette meg, hogy politikai nézetei számukra nehezen megmagyarázhatóan változtak. Néhány alig titkoltan politikailag motivált kérdésben is megnyilvánult. Véleményét olykor barátai is vitatták, de nem lehetett kétség a tekintetben, hogy még kemény kritikai észrevételeit is kulturáltan, hozzáértéssel tette meg. Az utolsó percig dolgozott, mert szükség volt rá, kellett. Szakértelme, vezetői képessége, embersége hiányozni fog.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.